valami budapesten

Felfelé meredő tekintettel tudok ábrándozni azon, hogy mennyire jók lehettek régi koncertek, ha meglátok egymás alatt két olyan nevet, akikről nem tudnám elképzelni, hogy együtt játsszanak a valóságban. Vagy, mert a hangzásuk olyan távoli, vagy mert a közönségük ma már lenne annyira eltérő, hogy azok összeeresztéséből balhé kerekedne. Ezért egy koncertet hirdető darab papír digitalizált másolata, évtizedekkel ez előttről, olyannak hat, mintha egy változatosabb válogatáskazetta számlistáját nézegetném, és egy ismeretlen ember rajongásában lelném meg a saját örömöm. Ettől azt érzem, hogy a zenében nincsenek távolságok se időben, se térben és emberek között sem, ha megvan egy hangulat, ami közös lehet. Ennek még eltérő hangzások sem szabhatnak gátat. Ha megvan az a közös alap, ami nem egy tényt (hol vannak, kik és mikor), hanem egy érzést (milyen) ír le. Így tudok színterek bűvkörében merengeni olyan korokra gondolva, amiket ezerféle képen dolgoztak fel azok, akik átélték őket.
Egy időszaknak ezer lenyomata lehet, ami a legkisebb erőfeszítéssel is hátra hagyható, és ez lehet, aztán kultúrává nemesül. Már ha a kultúra bármilyen szinten is egy nemes fogalom. Évtizedek múlva lehet egy gif pont annyit mond majd el a mai mindennapokról Budapesten, mint egy Spiró regény. Valószínűleg sokkal többet, ahogy már az is elmond majdnem mindent, hogy pár hónapja Spiró arc belenyomódott a hasamba, a villamoson. Akik képesek elszigetelve, de egy időben kollektíven a hangzásukba foglalni egy időszak életérzését, azok az olyan zenekarok, akik az életet tudják szintetizálni zenéjükön keresztül. Vagy lehet, hogy vannak akkora idők, amiket semmi sem tud annyira taszítani, hogy ne itassák át a zenét a korszellemmel? Nekem elég csak annyi, hogyha egyesek valamit kipréselnek magukból, hogy azzal magukat és esetleg másokat is szórakoztassanak, akkor legyen már annyi eszük, hogy vegyék észre mi van körülöttük, vagy legalább tudják, hogy mit akarnak, esetleg csak legyenek annyira emberek, hogy érezzék át miben is vannak ők, minden nap.
Egy igazán jó színtér ezért nem mindenképpen zenekarok harmonikus együttműködése, hanem lehet éppen egy pontos korrajz. Hogy most mennyire lennénk jelentőségteljes időben, Budapesten azt nem tudom. De van valami, ami itt történik, és akármennyire színesen szerteágazó, ugyan azt a szájízt hagyják maguk után a koncertek, amikre eltévedek. Ugyan az jár a fejemben, és ugyan azt a pezsgést érzem. Ugyan olyan az egyik taggal reggelig inni egy nagyjából menő kocsmában, és a performansz művészetről, annál szűkebben pedig halbaszásról beszélni, vagy egy külvárosi omladozó viskóban lógni, ami egy érintkezési hibás próbaterem is és szemet csípő füstben Ramones számokat játszani össze-vissza, miközben az ital futárra várunk, aki eltévedt a gyártelepen, vagy hajnalig ülni a füstben egy padlón és a felét érteni a bennfentes poénoknak.
Nem tudom másoknak milyen jelen pillanatban Budapesten élni, de nekem ilyen, és ezek a zenekarok megragadják ennek a hangulatát. Azt a kicsit szándékos elveszettséget, amiben a kaland is összetevő, mert eltévedni annyi, mint valamibe belefolyni. Inkább megvárni az első buszt, mint számolni a perceket az éjszakaiig. Cigizni, sört inni, néha elaludni házibulikon és ismeretlenek között ébredni. Meghallgatni egy csomó zenekart és úgy levenni közülük háromnak a stílusát, hogy abból kihallatszódjon az is, hogy azért százat hallgatsz, lehetőleg egyszerre. Az olyanfajta elvágyódás, ami egy helyhez köt, és betokoz, mert nem egy másik országba vágysz, hanem ha egy másik valóság nem is adatik, akkor egy olyan buborékba, amiben legalább az történik, amit te akarsz. Ami nem innen, hanem tőlük vágyódik el. A faszfejektől.
Az egyik zenekar több évszázaddal előrébb, katedrálisokba zárja magát, egy másik az arab világ sivatagjaiban próbál túlvilági lenni, a harmadik pedig inkább kóvályog a próbatermük gyártelepén, mint egy titok, amit csak a helyiek beszélnek.

A GustaveTiger nem egy punk zenekar, de nem is kell annak lenniük. Biztos hallottak már vagy halhattak Necros lemezeket is, de ha nem az sem baj. Ennek ellenére, még a mélyebb gyökerek nélkül is át tudják érezni azt a punkból táplálkozó, elbaszott zenét, amit Amerikában hoztak létre a hardcore után és ebből lett nagyjából az indie rock ottani verziója. Vagy csak az egykori jó bandák szar lemezei. Vagyis nem, mert ők nem úgy szólnak, mint a rosszabb Die Kreuzen lemezek, de abból a világból származnak, miközben magukra húzták ezt a tudatra ébredő, európai, ágyban szenvedő, mély intellektuális nihilista képet is. A gitáros meg néha úgy penget, hogy fordul egyet a saját tengelye körül a lendülettől. Itt vannak és hallhatóan nyúlják a Urinals zizegésbe zavarodott túlpengetett rock and rollját, ami nem is szörf zene, hanem csak ábrándozás egy ablakon át, hogy dejó lenne szörfözni, ha nem esne a savas eső, és egyáltalán tudnánk szörfözni. A Gun Club szexi ritmusa is elveszik, de ott van tőlük a szekták rituális gyilkosságait megidéző misztikum, meg az a szétszívott agyú krautrockba hajló country, amit a Meat Puppets vitt tökéjre, legalábbis abban a zenei tudatban, amit én tudok magaménak. Pszichedelikus kraut-cow-punk? Nem. A Gustave Tiger nem így szól, hanem úgy mintha erről előbb olvastak volna, mint hallották volna a valós, félre sikerült verzióját, és szerencsére ők csináltak valami jobbat. Persze nem jobbak, mint az Up On the Sun lemez, de ez nem is egy verseny.  Vagy a franc tudja, és akkor is, ha mindent hoznak, akkor is teljesen budapesti ez a dolog, mert hát ide is bekötötték az információáramlást, és ide is lehet lemezeket rendelni, és itt is lehet a térben és időben távoli világok kultúrájáról beszélni, és hangzásokba belezúgni. Minden hülyébb túlgondolás nélkül bennük van a kultúra, de az nem pökhendi, akkor sem ha én tényleg nem értem meg az ő világuk klasszicista részét, hanem rajongással teli. Mintha az SST jó lemezeket adott volna ki, akkor is, amikor rossz lemezeket adtak ki. Ha meg tudták volna őrizni a színvonalukat az után is, hogy végleg elszakadtak a punktól. Vagy a Homestead. Úgy lesznek rajongói valami távolinak, hogy azt meg tudják honosítani a saját buborékjukban, ami körülveszi ezt a furcsa egészet, ami végül is, egy direkt mellényúlkáló zajos rock and roll zenekar. Szóval, amikor Jehova Csabi úgy énekel, mint egy japán kislánynak öltözött japán levéltáros férfi, akkor azt elhiszem, mert ők is azt csinálják, mint a japánok, eszközüknek használnak tőlük alapvetően idegen és távoli dolgokat, de ezt olyan természetes akarással teszik, hogy akaratlanul is átpasszírozva rajta az adott sajátosságukat, az egész csak még őszintébb lesz. Mintha Alice Cooper vetné le magát Waye és Garth elé, hogy erre ő nem méltó.

Először egy Ufó Támadáson láttam a Mt.Kailash-t, ahol a több tucat részegen dülöngélő tinédzser művész és bespeedezett crusty között csak bambulva ringattam a fejem arra a megdöbbentően túlvilági zenére, amit játszanak. Mint a fesztivál, ők is csak egy eklektikus katasztrófának tűntek, ami valamiért mégis működik.
Nagyon furák, és nagyon esetlenek és miközben annyira nihilistán nem törődőnek tűnnek, olyanok, mint akik értékelnék minden napjukat. Vannak legendák több órás próbákról, meg hogy milyen egyhúros hangszert szeretnének megidézni, csak sajnos, ami abból a birtokukban van, azon pont el van szakadva az az egy húr.
Ránézésre minden tagnak mást kéne játszania, és ha éppen olyanjuk van, teljesen mást is játszanak, mégis egy olyan egész őket hallgatni, aminek a széteső ritmusok ellenére is van értelme. Annyira megfoghatatlan, és vállrángatós, miközben sokat akaróan zagyva az egész elképzelés mögöttük, hogy az csak valami ennyire lebegős, nagyjából egyszerű dallamokkal működő zene lesz a végére. Működik annyira, hogyha meghallgatom a demójukat, akkor néha még napokkal később is dúdolok belőle részeket. Viszont, amikor hallgatom őket átjárja a fejemet ez a riasztó túlvilágiság, amit annyiszor megjegyzek velük kapcsolatban. Az erős melankolikus dallamok, amiket nüansznyi csörömpöléssel finomítanak a saját szájízükre. Ráadásul még így bukdácsolva is néha monumentálisan hat, főleg ha rátelepszik a zenére az orgona búgása. Nem tudom milyen zene ez igazán, de valami olyan, amit azok csinálnak, akik csak szeretik hallgatni, ha gitárokon játszanak olyan emberek, akik hasonló dolgokon kattognak, mint ők. Ez az ő esetükben mitologikus szörnyek, villódzó játékok, és nyomasztóan bárgyú rajzfilmek. Bármennyire szétfolyó, billegő ritmusú a zene, ők akkor is kötődnek bárkihez, aki bármikor arra használta a gitárját, hogy azzal próbálja leírni, visszaadni, vagy befolyásolni azt, ami a fejében zajlik.   

A Klang tényleg olyan, mint Budapesten lakni. Egy kétmilliós városban ahol az embernek legfeljebb húsz ismerőse van, és abból jó, ha kettőre számíthat. Fellépnek egy bizarr koncerten, amire már nem emlékszem, hogy emlék- vagy segélykoncert volt, olyan bandákkal, akik szörnyen rosszak voltak, őket már hangolásnál utálják, nincsenek szövegeik, nem énekelnek, mégis valami olyat csinálnak és úgy, hogy az egy fegyver lesz. Egy olyan fegyver, ami megóv ettől a várostól, ami szabaddá tesz. Olyan, mint amivel a Richard Kern filmekben bikinis nők lőnek ripityára autókat. Elkezdenek játszani, és a disszonáns zenéjükben megelevenedik az a szabadság érzet, ami egyszerre utal a no wave-re, a zaj rockra és a punkra. Néha a korai Sonic Youth jut eszembe, de egy rész meg teljesen olyan, mint amikor a Dead Kennedys a teátrálisságból visszavesz és inkább a gitárokra fektetik a hangsúlyt. Olyan zene, amit egy több milliós város pár négyzetméterén raktak össze. A dobos elejti a dobverőt, de veri, mint a barom. A gitáros sem figurázik, de tudja, hogy mit akar, a basszusgitáros pedig stabilan hozza, amit kell. Nincsenek megszeppenve, csak valahogy mintha ők sem értenék, miért vannak színpadon, egy próbateremben jobban éreznék magukat. Olyan kísérleti a zene, de mintha ők kísérleteznének a számaikkal, hogy hova fognak eljutni, és nem pedig nekünk kell összeraknunk a megoldást, vagy meghökkenni a végeredményen. Mars, Swell Maps, Missing Foundation, Can, This Heat, Campingsex? Hasonló szellemiség. Egyszerűen zajos zene, amire lehet bólogatni. Dalszerűvé sosem szilárdul, amit játszanak, de ezektől a nyitott határoktól, tud annyi minden lenni egyszerre. Háttérzajt játszanak a városhoz, meg ahhoz, hogy most milyen benne élni. És mikor befejezik, a dobos meg a gitáros, még más néven kicsit drone-t játszik, úgy hogy tényleg remegnek a belső szerveim. Ott állok a vágóhíd egyik koncertteremmé alakított csarnokában, hétköznap este, másnap dolgozni kell mennem, körülöttem csak három másik ember lézeng, a csapos is már csak a pulton alszik, vagy standozás előtt trükközik azzal, hogy kimérjen magának egy ingyen sört. Remeg a vesém, és azt érzem, tényleg ilyen Budapest.

Gondolataim az Iceage koncertről, ami már két hete volt, de vannak annyira örök érvényűek, hogy nem jár le a szavatosságuk SOHA.

Volt olyan időszak, amikor egészen biztos voltam benne, hogy kevés klasszabb dolog van a punkban, mint az Iceage. Még az idei lemezük is tetszett. Úgy is, hogy akkor már tudtam elég nagy kamu ez az egész körülöttük. Azért csak körülöttük, mert ők miért lennének abban hibásak, hogy ahelyett, hogy szar melókkal keresnek kevés pénzt Dániában, most zenélhetnek kevés pénzért mindenfelé a világon?
Nehéz volt őket nem szeretni, amikor berobbantak. Amikor még az MRR-ben volt velük interjú és Layla Gibbon írta az introt hozzá. Menő volt, hogy mennyire szűkszavúak, életuntak és a semmiből a semmibe tartottak. Menők voltak a koncertvideóik, amiken megkeseredett dán tinik verték véresre egymást, tűzijátékot szórva egy raktárban, bomber dzsekikben. Vagy a képek, amiken nagyon béna tetoválásaikat mutatták miközben késekkel játszottak és menő volt az is, hogy irtó hülye klipeket rendeztek saját maguknak.
A zene is olyan volt, mint a jó punk zene. Megfoghatatlanul széteső, béna, de valamiért mégis jó. Áradt belőle a nihil, és a kiszámíthatatlan veszély, hogy ez balul is elsülhetne, és ettől a kockázattól lett annyira jó. El lehetett róla hinni, hogy ezeknek a fiataloknak olyan az életei, mint a számaik, mert érződött ott valami több azok között a félre ütött ritmusok között. Ez viszont nem új találmány volt, ilyen a punk zene, azóta hogy kitalálták.
Ezért nem értettem, hogy miért mondja azt mindenki, hogy ők mentik meg a rock and roll-t, vagy a punkot. A kultúrát mióta kell megmenteni? Valamit, ami vagy arra épül, hogy emberek kifejezik önmagukat, vagy arra, hogy emberek rajonganak valamiért. Ha egyik félnek sincs kedve ehhez, hát akkor vesszen el, ami elveszhet. Nem vagyok valami nagy hívője a szociál-darwinizmusnak, de a rajongást azért nem olyan vad gondolat liberális keretek között meghagyni. És ha a punk tényleg meg akarna halni, hát hadd haljon meg méltósággal, de ne a zenei szaksajtó jelentsen az egészségügyi állapotáról, hanem majd életjelet adnak a világtól öklendező tinik, akik próbatermekben rohadnak hétvégente. Ilyen volt az Iceage is, csak berángatták őket a reflektorfénybe, ők meg bambulva ott maradtak.
Amikor két éve láttam őket, akkor sem tetszett, amit csináltak, de nem azért, mert annyira szar lett volna. Szar volt eléggé, de még úgy jól szar. Ahogy én szeretem szar. Milliószor disszonánsabb volt, mint lemezen, és akkor tényleg fel is buktak, nem csak dülöngéltek a zenéjükkel. De ahogy az énekes a színpadra menet bebaszta a fejét egy hangfalba, és egy szakadt bőrönddel akarták kitámasztani a dobot, az meggyőzött, hogy ezek olyanok, mint mi és szó sincs itt bármi megmentéséről.
Lehet az egész világot utáltam akkor körülöttük, nem pedig őket, mert hiába tudtam pár dal szövegét, nem vett rá a lélek, hogy modell kinézetű emberek között rázzam az öklöm. Később inkább beszívtam, mint a barom, szétokádtam Prága belvárosát, aztán másnap Berlinben megnéztük az újjáalakult Hot Snakes-et, és minden jó lett.
Örültem annak, hogy van körülöttem sok olyan banda, mint az Iceage és annak is, hogy azoknak a tagjai a saját életüket mentik meg nem a rock and rollt.
Kicsivel később jött a második nagylemez, és mert az továbbra is olyan volt, amilyennek az Iceage-et megszerettem, úgy voltam vele, hogy hát koncerten szarok, lemezen meg egész jók. A varázs persze elveszett, mert láttam mögötte az embereket, akik már inkább hasonlítottak egy Bret Easton Ellis regény kiégett fiataljaira, mint a bénaságukkal veszélyes dán tinikre. Azért van különbség aközött, ha valakinek annyira nincs semmije, hogy attól nem lesz semmi veszteni valója, vagy ha van alatta egy védőháló és úgy kötél táncol  Ezek nagy szavak, de a zene az ilyen, ha jó, akkor a világot jelentheti, akár csak két percre is.  
Két hete pedig volt ez a koncert, amire nem hezitáltam elmenni. Ha már voltam The Men-en is, ami idén a legrosszabb dolog volt, ami történhetett, és igen, a Men-t is tökre szerettem a második lemezükig bezárólag. Nem hittem, hogy az Iceage sokkal rosszabb lenne, mint amilyen formában láttam őket két éve.
Ha más dolgod sincs, mint turnézni, előbb utóbb megtanulsz jól játszani, ha csak nem csúszol rá túlságosan a drogokra, de ha azok annyira fel tudnák bolygatni egy rockzenész mindennapjait, akkor elég sok legendás banda, sosem lett volna ennyire népszerű.
Most sokkal jobban játszottak, mint két éve, de az egész sokkal rosszabb volt. Akkor az énekes úgy tűnt, mint aki megmutatja hogyan hal meg, most olyan volt, mint aki megmutatta hogyan hal meg nekünk. Nem volt bennem az az érzés, amit annyira szeretek koncerteken, amiért a beállásnál már a zenekart nézem, hogy most elcsíphetek fél órát az életükből, hanem inkább volt az egész az, hogy itt van valaki, aki teszi azt, amiért mi fizetettünk ezer forintot.
Most nem egy loncsos hajú faszkalap gitározott nekik, meg az énekes, hanem egy külön arc, aki jól tudott játszani. A zene így is szétesett, de sajnos nem olyan precízen, mint lemezeken. Azért a dobos egy szabadulós videó hátuljában is lehetett volna a ruhája alapján, a basszeros pedig hozta a kellő külvárosi retro-erőszak hangulatot a melegítőjével és azzal a késelős tekintetével. Ez a zenekar egyszerűen túl jól néz ki ahhoz, hogy még túl jól is viselkedjen. Így lett az egészből valami olyan, hogy modell alkatú emberek lökdösték egymást és nyújtogatták a kezük a színpad felé.
Nem tudok abban hinni, hogy az underground csak azért van a föld alatt, mert a kompromisszummentessége gátolja abban, hogy bekerüljön a köztudatba. A punk az egyszerűen egy nem jó zene, éppen ezért kevesen tudják elviselni. Így bár általában béna dolog, én mégis kicsit hiszek abban, hogy zenekarokat egy kicsit meg lehet ítélni az alapján is, hogy kik szeretik őket. És hát azzal kapcsolatban, hogy ezen a koncerten milyen emberek szórakoztak önfeledten pont az jutott eszembe, amikor szembesültem vele, hogy a zenekarunk beugró, francia dobosa egyszerre két nőt dugott meg egyik este – a Descendents szövegek nem igazán erről szólnak.   
Mondhatnám ezek után azt is, hogy akkor ennek a koncertnek nem is én voltam a közönsége. Mert én tudom, hogy sem a punk, sem a rock and roll nincs abban a helyzetben, hogy azt meg kéne menteni. Láttam egy korrekt punk zenekar koncertjét, akiket meg is hallgattam volna másnap, ha nem ismerem őket előtte. Viszont úgy kicsit kellemetlen zenét hallgatni, hogy akarva akaratlanul is az jár a fejemben, nem ők nem a világ legjobb zenekar, csak egy punk banda sérült tinikkel.

majd biztos lesz hosszú szöveg is...

https://www.facebook.com/events/390488731051379/
https://www.facebook.com/events/390488731051379/

megyünk, megyünk, de aztán mégis inkább maradunk II

ez is fikció

Annyira nem csináltunk sok mindent. Úgy értve, hogy nagyjából olyan életet éltünk, mintha mi is helyiek lennénk, csak szabadságon. Spencernél laktunk, így még a szálloda/hostel érzés sem volt meg. Jobb is, mert egy falanszter falat bámulni, két hétig bárhol lehet, de így az én hajlekom egy nemi erőszakoló kuckora emlekeztetett, amit csak egy madárszarral félig ellepett ablak világított meg, de romantikus volt ezen a kis résen kinézni reggel, amikor a párkányt verő esőre ébredtem fel. Attila meg a nagyszobaban aludt, ha eppen nem fűtött politikai vitak mentek ott, amikbe vagy neki is be kellett szállnia, vagy kimenekülhetett az erkélyre láncdohányozni és várni a napot, hogy felkeljen. Vagy koncertekre mentunk, vagy parkokban setalgattunk, vagy csak úgy kint voltunk, benne amerikában. Elmentunk a strandra es bele is gyalogoltunk az oceanba. Lattunk fokakat, a golden gate hidat, az egesz varost besetaltuk, mert nem nagy. igazabol kikapcsolodni mentunk, igy egy nap volt az amikor megneztunk mindent, mert ott nincs látnivaló, mert nincs nagyon történelem sem, és vagyunk annyira tuskók, hogy a múzeumok se hozzanak lázba. Annyira semmi sincs, csak élet, amerika nem érdekes hely, az amerikaiak sem azok. Csak a lehetőség legfeljebb, hogy érdekes lehess. De mi nyaralni mentünk, egy távoli országból, nekünk ott volt a táskánkban az érdekesség. Aztan inkabb csak logtunk es a helyiekkel barátkoztunk meg koncerteket latogattunk, degeszre ettuk magunkat, lemezeket vettünk. ezert igy napi leosztasu elmenybeszamolot nem tudok írni. Minden reggel sort ittunk aztan elmentunk helyekre. Csak ugy setalgattunk, az emberek kozott voltunk. inkabb ugy az eleterzesrol meg az emberekrol irnek, a hangulatrol meg a tanulsagokrol. Ebben voltunk túristák, mert tényleg csak olyan a város, mint egy nyaraló övezet, minden kényelmes, minden nagy és egyszerű, és éppen ezért nagyon semmilyen.

bar azt sosem hittem, hogy valaha ki fogok jutni amerikaba, nagyon abba sem gondoltam bele, amig gimibe jartam, hogy egyszer majd le fogok erettsegizni. es annak ellenere, hogy az utolso napokban elegge pánikoltam, hogy valami majd közbe jön, es meg a vamugyis faszinak is dadogva mondtam, hogy fogalmam sincs melyik keruletben fogok lakni, most vagyok itt eloszor, de ezt az előbb is mondtam már, mostmar hogy vege, eleg termeszetesnek tunt, hogy ezen is tul vagyok. Azt mar az elejetol fogva tudtam, hogy más lesz, de en megis inkabb szeretek europaban elni, es europainak lenni. És igazabol ez igy is van jol. Mert hiaba van ott egy nagy csomo kultura es fajta ember, azert ok megis mind csak amerikaiak. akkor is, ha neha erzem, hogy direkt nyomjak, hangsulyozzak azokat a kulonbsegeiket, mind kulturalis, mind egyebb individuális teren, hogy megtudjak magukat kulonboztetni a tobbsegtol es megtartsak az elődjeik multjabol adodo identitast is. ez mondjuk legkevesebe a melegekre igaz, ugye errol is beszelni kell, SF kb az o fovarosuk. amig otthon inkabb vicces ha ket ferfi csokolozik az utcán, es kontrasztba kerulnek a magyar prudseggel, itt valahogy annyira termeszetes es nem eroltetett az egesz, hogy egy ido utan mar fel sem tunik, hogy nahat ok is egymas kezet fogjak pedig ket szoros ferfiről van szó. azert amikor a repteren mar elkezdtek csokolozni ferfiak a mozgolepcson kicsit megmosolyogtato volt, mintha valaki egy indiai reptéren akarna egyből megvilágosodni, de tenyleg az egesz tolerancia felfogasuk teljesen mas. gondolom azert is, mert itt van mit toleralni, es nem csak papiron mondja az ember, hogy ja nekem aztan édes mindegy, hogy egyesek masok. meg itt tenyleg annyi fele es fajta ember van, hogy egyszeruen kenyelmesebb elfogadni oket, mint mindenkin egyenkent kiakadni. valahogy csak hozza tartoznak a varoshoz, es ezert fel sem merul, hogy huuu ezek kivulallok. amikor spencer beszelgetett a limp wristes Martinnal Sarah Kirsch-rol, es mondta, hogy semmi negativ komment nem jott eddig azzal kapcsolatban, hogy végre nőként fogja élni az életét, es amikor Martin visszakerdezett, hogy dehat miert jott volna, az valamiert annyira termeszetes es magatol ertetodo volt, hogy tenyleg miert lenne ezzel baj? Az is érdekes volt, hogy ellentétben a heteroszexuális férfiakkal, akik minden nőre úgy néznek, hogy ez nekem jár, őt meg akarom baszni, a melegek soha nem nyomultak, soha nem pedzegették a dolgot, sőt, tényleg azt éreztem, hogy ők teljesen elfogadják és tisztelik a heteroszexualitásunkat. Akármilyen hülyén is hangzik ez. Tényleg azt éreztem, hogy soha meg nem fordulna a fejükben ránk nyomulni.

amikor megerkeztunk, akkor pont a mission-re setaltunk ki a reptértől induló városi vasútból, ami nekem eleg nagy kultursokk volt igy elsore. mindefele ossze vissza uvoltozo emberek, meg olyanok, akik csak lognak az utcán a kezükbe csavarva egy papírzacskóba rejtett üveggel. nyakatlansagig hizott, torpe mexikoiak, bandatagoknak oltozve, sarkon csajozo feketek, bolond asszonyok, crack fuggo csovesek, mindenkin mellkas tetko. akkor jottem ra, hogy en ezeket az embereket csak a tevebol ismerem sztereotipizalva. es ez ijeszto volt, mert az egyetlen pont ahogy viszonyulni tudtam hozzájuk az torz volt, és félelmetes. foleg, hogy minden cuccom, es penzem nalam volt igy egyben, ettől pedig nagyon sérthetőnek éreztem magam, mint amikor valaki azt álmodja, hogy meztelen az emberek között, rátett erre a paranoiára a nyomástól bedugult fülem, meg hogy végig ittam a gépen az ingyen söröket, és alig aludtam. Kerestunk aztan egy mexikoi ettermet, ahol szep inges mexikoi tinik ettek gimi utan, es tovabb setaltunk a dolores parkhoz. ami a helyi erzsebet ternek felel meg. itt lehet inni. vagyis ahogy kiderult kesobb, itt is. meg ide jarnak ki az emberek fura dolgokat csinalni. borics magamra hagyott hogy elmenjen sort venni. addig en egy reten ultem, es henry miller konyvet olvastam a hamis amerikai alomrol, tolem szaz meterre egy csapat fiatal bandazott, akik szepen lassan hazafele szivarogtak, de azert mindegyikuk el akart nekem adni egy kis fuvet, amikor hazafele menet elsétáltak mellettem. aztan egy fickó csak ugy bebiciklizett a képbe, levetkozott felmeztelenre, elkezdte magat simogatni, mikozben egy konyvet olvasott allva, aztan amikor elkezdett szemerkelni az eso, inkabb thai chi-zott, gondolom, mert ha tovább olvas a lapok eláznak. ez alapjaban igaz ott sok mindenkire, hogy valahogy olyan dolgokat csinalnak nyilvanos helyeken, amiket otthon is megtehetnenek es semmi ertelme nincs, hogy ezt itt teszik mindenki elott, megis kihozzak az énüket. gondolom ez valahol jo, hogy mernek onmaguk lenni. masreszt meg lehet pont az, hogy itt van egy csomo ember es mindegyik hallatni akarja a hangjat. például a fiatalgyerek aki kijon egy magnoval es arrol hallgat hangosan radiot. feltalaltak a fullhallgatot, és egy ipodról is lehet rádiót hallgatni, gondolom, de o megis igy nyomatja. es ez engem sem zavar csak egyszeruen nem ertem. varosban is, buszon is mindig van valaki aki uvoltozik, de csak ugy ossze vissza, es latszik rajtuk, hogy ok nem orultek, vagy ha azok is akkor funkcionalisak. ez persze  ram is felszabaditolag hatott, mert igy barmikor kb csinalhattam barmit. azert nem kell itt ilyen orultsegekre gondolni, de sosem kellett azon agyalnom, hogy hu mit fognak majd szolni az emberek korulottunk. persze volt hogy a zebránál állva elkezdtem oszlopokat kúrni. aztan ott a tobbi ember az orulteken kivul. ott mindenki rohadt lelkes mindenre. ittunk egy kavet egy amugy tunderpofa gyerekkel, es haromszor elmondta, hogy a kaveja tok jo. ultunk egy parkban cigiztunk, es neztuk ahogy kismamak szoptatnak. es mindent megdicsertek. hogy egyutt logtak delutan, hogy sut a nap, hogy a foldon ulnek, a pokrocukat. mindent. es ezzel kicsit olyan mintha mindennek orulnenek. mondtak nekunk, hogy ez a kaliforniai mentalitas. de engem ez a mentalitas csak olyan helyzetekbe sodor ahol elkezdek rohadt kellemetlenul viselkedni, mert amugy kb mindenki ugy beszel, hogy az fel van huzva egy szerepjatekra, ami panelokbol all. járnak egy táncot, aminek nem ismerem a lépéseit, és amúgy is én csak szívem szerint ugrálnék, de azt nem lehet, így csak magamban toporgok a parkett szélén. record store day-en is setalunk lemezekkel, es aznap mindenki megkerdezi, hogy heeey happy record store day mit vettetek. persze a valaszra nem kivancsiak, csak en meg hozzaszoktam, ha kerdeznek akkor valaszolok. de nem fogok idegeneknek swans meg rezillos lemezeket mutogatni. ugyan ez amikor Spencerek egy block partijan ahol a szomszedsag gyult ossze, logtunk, es az egyik csaj ilyen ruha ruhaban volt es nem volt rajta bugyi es beláttunk a lába közé, szoval ott is egy harsany hipszter elkezdte dicserni a descendents polom es ertettem, hogy van valasz amit mondanom kene, de en csak neztem ra, hogy ja haver kiraly a polom, te viszont egy gyoker vagy. aztan lehet csak ot utaltam. mert amikor egy alagsori koncerten egy csaj vegre felismerte a minor threat kituzom, es mondta hogy kiraly, akkor ot meg megoleltem. Ezen a block partyn bizonyosodott be az is, amit mar megfigyeltem addig, hogy mennyire vedik ott az emberek a sajat maguk altal felepitett statuszukat. itt arra gondolok, hogy pl spencer lakotarsai mind ilyen kvazi ertelmisegiek. ennek koszonhetoen allandoan csak okoskodnak, meg ilyen kiagyalt kerdeseket tesznek fel egymasnak es sosem lazitanak. vagy ha igen es amikor a block party utan kibeszeltuk az ott levo csajokat, meg kellett jegyezniuk, hogy most mennyire taho bro-k vagyunk, hogy ilyenekrol beszelunk. Meg valahol van bennuk egy folytonos beszelhetnek. Hogy mindig kell valamit mondaniuk. Igy tudnak az idojarasrol is beszelni, tok lelkesen de erezhetoen tok jelentektelenul. Mintha nem is vennek komolyan a mondatok 80%-at ami elhagyja a szajukat. Ehhez a konstans jelentoseggel nem biro jo kedvhez tartozik, hogy SF kicsit olyan, mint egy nagy balaton. inkabb hat egy nyaralo ovezetnek, mint egy igazi varosnak. Ezt persze konnyen mondom, mert mi egy jobb helyen laktunk, ami eleg kozel volt parkokhoz, ahol jo sokat logtunk. Meg keves eselye volt, hogy nyugdijas kinaiak rank fognak tamadni. de alapbol kevesebben laknak ott mint pesten, minden szelesebb, es nem is hat igazi varosnak, a kicsit lepukkantabb belvaroson kivul, inkabb egy olyan helynek, ami az embereket szolgalja, es nem csak itt élnek. Örökké körül lengi, az a melenkólikus hangulat, hogy itt valaminek vége lehet bármikor, mivel az idő sem túl meleg vagy hideg soha, így majdnem mindig olyan, mint egy elromlott nyár. Senki sem fujja az orrat soha, sehol. alig cigiznek. mindenki eljar ettermekbe. Mondjuk minden sarkon van egy jo hely. az utcaban ahol laktunk, ha azt mondjak ez a kinai negyed en elhiszem, egymast ertek a jobbnal jobb kinai es mas azsiai ettermek, zoldsegesek, hentesek. meg kb a varos legjobb konyvesboltja, ahol siman ott hagytam tobb, mint 100 dollart. a kocsmak sajnos dragak, a sör meg eleg szar, senki sem issza magat okadasig. de tenyleg lattunk ket embert osszesen akik atom keszen voltak es a helyieken ezen nagyon csodalkoztak. mi meg reszegen szurkoltunk a kocsibol, hogy ne essen ossze a csaj ha atmegy a zebran tűsarkúban. ami sörök igy ütnek azok nagyon edesek, de legalabb ütnek. az utcan pialasra igazabol nem tudtam rajonni. amikor atmentunk oaklandbe ott siman lehetett kint is inni, bar az elegge punk kornyek volt. de amikor Spencer bebaszott akkor ihattunk friscoban is. bar akkor olyan kornyeken voltunk, ahol allitasa szerint amig nem cracket szivsz es vagy feketem addig barmit csinalhatsz a rendor leszarja.
igazabol senki sem volt seggfej, mert most ha eroltetett is ez a jokedv meg pozitivitas, azert megis jobb mintha meroen taplo lenne mindenki, mint itthon. Vagyis egy nyaralasnal jobb. Azt mondták azért ezért ez csak california, meg bay area, az ország nagyrészén ott is mindenki tapló. Viszont aki jofej volt az super jofej volt velunk, es tok emberi. ami a legnagyobb kulonbseg itthonhoz kepest, hogy ott a punk elit, akik igy viszik a dolgot, ok a legkedvesebb, nyitottabb erdeklodobb, foldhoz ragadtabb arcok. nem pedig bezarnak, es eltelve poffeszkednek, hogy en sokkal jobb vagyok, es en mondom meg nektek, mi a dorges, hanem inkabb ugy vannak, hogy hee legyszi meseljetek el hogyan csinaljatok ti. Az, hogy ott ulunk a limp wristes Martinnal, o meg kavet foz nekunk, kerdezget magyarorszagrol, logunk, aztan atmegyunk a szobajaba, ahonnan most adott el 3000 lemezt, csak hogy elferjen egy kicsit, és az egész szobája tényleg csak lemezek, meg fényképek, és punk erekjék, es elovesz egy dobozt, amibol klasszikus lemezeket nezegetunk, es csak mesel ilyen tok jo sztorikat, baratsagos hangon, szinte egesz nap tudnam hallgatni, es annyira energetikus meg lelkes, de semmi poz vagy fellengzes nelkul. kint meg mindig csinalnak utcai plakatokat, es mert neki nem tetszett egy tragedy koncert plakatja, onszorgalombol csinalt egy masikat, amit most terjeszt a varosban. Ez kulonben fura, hogy kint meg nagyon el a plakat es szorolap kultura. mar ilyen kezzelfoghato mivoltaban, es nem csak a neten.  Bejön a szobába a gitárosuk és a torinói lóról magyaráz aztán meg együtt röhögünk a kézzel festett Black Flag pólójának az elbaszott rácsozásán. Lógunk a konyhájukban. Elönt az érzés, hogy ennyél nincs jobb hely a világon. Megérkezik a Make a Mess / Brillinat Colors-os Jess és egy hamburgert majszolva üldögél és hallgatja ahogy a Rákosi lemezről beszélünk, meg hülye poénokon röhögünk, aztán ők kezdenek beszélni Martin könyvéről. Olyan lelkesek. itt egy 40 eves faszi, akinek kb minden zenekara legendas, meg mindig 2 masik emberrel el egyutt, neki csak egy kicsi szobaja van, fotozast tanit egy suliban, azon gondolkodik, hogy palyat vagy szakmat valt, de hiaba akarja nem tudja abba hagyni a lemezkiadojat ugy sem, hogy lassan 80 kiadvany felett jar. latszik, hogy sosem fogja azt mondani, hogy bezzeg regen mennyire jobb volt minden, mert neki az a minden még mindig a jelene, vagy elkezd majd csak azzal takarozni, hogy bezzeg o mar megtett mindent, mert mindent azért csinál, mert ez az élete, ezt szereti. szoval itt eletuk vegeig a punkot szeretik az emberek, nem pedig az esetleges statuszt amit ezzel szereznek. ugyan ez a terminal escape-es robert-rol aki kb 100000 kurva jo zenekarban volt. talalkozunk vele, es mar a masodik mondatnal csak viccelodunk, kesobb piakat cserelunk, ő kapott pálinkát, mi meg whisky-t aztan ha mas koncerten talalkozunk o jon oda hozzank, hogy na dumaljunk, add kazikat, amin a zenekarai vannak. nagyon lelkesek. a maximumosok meg foleg. kikerekedett szemekkel hallgatjak, barmilyen nekunk jelentektelen dolgot mondunk a szinterunkrol, es azt gondoljak ez a legjobb dolog valaha. de nekik el is hiszem. mert mi lenne ez az ujsag, ha nem lennenek ennyire nyitottak és lelkesek. bar layla gibbon nagyon arin egy geek, aki igy latszolag nehezen talalja fel magat tarsadalmi helyzetekben, de az is lejon rola, hogy azert elegge ott van agyban. mariam viszont egy energia bomba. vegig csak olelget mindenkit, intezi a dolgokat, segit, kedves, sutit sut, ferfiakrol beszel, tapiz minket, tancoltat minket. meg ugy valamiert tenyleg azt ereztem, hogy ezek az emberek szeretnek minket csak nem mindig ertettem miert. azert a kedvencem spencer haverja volt tony, aki egy kicsit olyan, mint az amerikai enem. o valami helyi kis gitarzseni, es a kedvenc zenekarai a guided by voices, thin lizzy es az infest. de a kedvenc stilusa a new york hardcore, a radio musorban be is szolt a maximumnak, hogy nincs Crown of Thornz lemezuk. meg engem akart meggyozni, hogy mondjam be, hogy ez a szett testveremnek ignite zolinak megy, aztan hogy legyen az utolso szamom a cro magstol a down but not out a legjobb lemezukrol ami a best wishes es kuldjem az amerikai tesoimnak, mert amerika a legjobb hely a foldon. de olyan jo volt vele meg spencerrel a hatso ulsesen bebaszva poenkodni mariam kocsijaban hazafele oaklandbol. szanalmasan benan pacsizni vele, mert reszeg voltam meg en sosem tudtam menon pacsizni. aztan utolso ejjel miutan osszetorte a vilagom azzal, hogy elmondta o hogyan latja a hibat a punkban, es uvoltve veszekedtunk vagy fel orat, spencerrel egymasra kezdtek pakolni a 100 dollarosokat szoban, hogy ennyit adnak ha maradok meg egy hetet.

ami meg erdekes volt, hogy a rosszabb zenekarok is tudtak zenelni. de ilyen szedett vedett anarcho bandak is. mindenki tudta mit akar a hangszeren es azt el is jatszottak, csak neha ez szar volt. de nem hangszeresen. még a szart is el tudták úgy játszani, hogy az az legyen ami, szar, amiért ilyennek akarták, nem mert csak el van baszva. vagyis tudom is en hogy mondjak ezt. tenyleg furcsa, hogy mennyire eros a punk jelenlet pedig ez tenyleg egy kisvaros, de talan tobb punk van mint magyarorszag egeszen. az is orvendetes, hogy minden zenekarban volt lany. nagyon sok lany jart koncertekre, es szerves reszet kepeztek a szinternek, nem csak nezelodni jottek, meg mert a fiujuk azt mondta jojjenek. sot egyszer meg pont hogy ok kezdtek a pogot. azert sok a kinezet arc itt is. de valahogy akik meg divatoznak azoknak is nagy szazaleka csinal valamit. gondolom mert itt a kinezet azert ilyen szerves resze a kulturanak. mar itthon ha crusty vagy akkor kb csak hulyere iszod magad szegecselt dzsekiben. ott ha crusty vagy akkor van szegecselt dzsekid es crustot jatszol. valahol ez is szimpi, hogy bar vannak sokan akikrol leri messzirol is a ruhajuk alapjan, hogy punkok, teljesen hetkoznapi eletet elnek. ugy ertem, valahol komolyan gondoljak annyira a punkot, hogy ugyis megtartjak, hogy kozben normalis eletuk van es nem takaroznak azzal,hogy inkabb onpusztitok lesznek es teljesen kivonulnak a tarsadalombol. sot egy csomo kraft van bennuk. elmennek egy koncertre, bebasznak, aztan masnap felkelnek hajnalban dolgoznak 10 orat es meg elmennek egy koncertre, vagy zenekari probara, vagy csinaljak a fanzinejuket. es mi is ismerunk olyanokat, akik mondjuk hazamennek hajnali 2kor reszegen aztan masnap meloba mennek, de valahogy megsem olyan osszeszedettek, mint ezek kint. szoval ok is buliznak, de nem azon van a hangsuly, hogy huu basszunk be, hanem hogy kiraly ez a koncert es hoppa bebasztam, vagy dejo ez a proba mert ittunk sort, hanem dejo ez a proba, hogy jo zenet jatszottunk es mellesleg ittunk sort is. tehat hiaba vannak elonyos helyzetben egy csomo szempontbol, igazabol a hozzaallasuk az ami ott tartja oket ahova a korulmenyeik miatt kerulhettek. errol kulonben beszelgettunk is Martinnal, hogy amig oket nagyban biraljak a nyugat europai foglalthaz lakok, egyszer beszelgetett egy dan punkkal aki kozmunkara volt fogva mert arcondobott egy rendort egy teglaval. es ha ezt chicagoban csinalod meg akkor valahol az elfogasod helyszine es a rendorors kozott veletlenul meghalsz. es ha van egy kutyad egy foglalthazadban akkor nem kapsz plusz penzt az allamtol, hogy vegyel meg kutyakajat. Mégis azért megvan amerikában is az a luxus, hogy az emberek, ha csórók akkor is azért el tudjanak lenni. Tudjanak venni olyan dolgokat ami a hobbijukat szolgálja, utazgassanak, és ne kelljen folyton aggódniuk mindenen. Ha akarnak fiatalok tudnak maradni, és ez nem is jön le nevetségesen, vagy szánalmasan, hanem teljesen természetesen, hogy ők ezt az univerzumot választották és így a maguk módján ugyan úgy boldogok.

fura volt még, hogy ott mennyire az arcukba van nyomva a torveny. a buszokon pl nem az van kiirva, hogy kedvessegbol adjuk at a helyunket az oregeknek hanem mert ez a torveny. persze lecsukni nem fognak, de ez a folyamatos sulykolas, hogy ez es ez a kotelesseged, es ez es ez a torveny.

kaja is erdekes volt. ugye ott azért jól kevesebb esznek otthon es nagyjabol nem is olcsobb otthon enni. vagyis igen, de nem ilyen minosegben. olyan 5-tol 15-20 dollarig már lehet enni kurva jo dolgokat, de ugy hogy rosszul leszel annyit. mivel berlin mellet sf is egy ilyen vegetarianus mekka, igy minden etteremben van lehetoseg arra, hogy mi is valasztekosan ehessunk. bar műhúst csak utolso este ettunk amikor nagyon reszegek voltunk, de az is nagyon jo volt, en kacsat ettem es a zsiron kivul, ami szaftossa tenne tenyleg olyan ize volt. kulonben fokent azsai meg mexikoi dolgokat ettunk. az en kedvencem az indiai volt, amit kesobb ki is hanytam, mert tulsagosan beszivtam. de birtam majdnem mindent. nehany etelnek mas ize volt. ezt leginkabb a krumplin es kenyeren ereztem. de a sajtok se voltak az igazaik. mar az ilyen klasszikus amerikai sajtok. a mexikoiak jok voltak nagyon. csak valahogy itt tenyleg figyelnek arra, hogy jot fozzenek. mert igy is minden etteremben vannak mindig emberek. sot ez olyan kinti trend, hogy egyszeruen imadnak sorban allni, es addig is szocializalodnak. csak elhiszik ha egy hely jo akkor oda nekik is be kell menniuk. viszont mindenki ha eroltetetten is, de atom kedves. mondjuk engem mindig zavarba hozott amikor belekerdeztek egy rendelesbe es fogalmam sem volt milyen tipusu sajtok meg kenyerek vannak. mert fejbol honnan a faszombol tudnam?

A burritoknak meglepően semleges íze van, nem egy ízbomba, csak úgy kellemes, az a típus, hogy eszed eszed, és többet akarsz tőle, de eszed tovább, és miután abba hagytad hiányzik. Korriandert nagyon sokat használ mind a mexikói, mind az ázsiai konyha. Az egyik legjobb ebédünk egy szecsuáni étteremben volt, ott imádtam a padlizsánt, meg a gomba levest, de jó volt az amerikai-ázsiai beütésű tofu is. A legviccesebb hely a Pho-Clement volt, ami mostmár good noodles néven működött, mert 10 év után valaki elmondta nekik, hogy Fuck Clement a hely neve fonetikusan. Itt nem csak jókat ettünk, de a tulaj egyszer annyira bepiput valamire, hogy az italos hűtőszekrényhez vágta a telefonját. Kedvencem volt még a vietnámi étteremben a rízspapiros tavaszi tekercs, vagy imperial rolls, amit saláta levélbe tekerünk még és úgy ettük. Vagy a vietnámi szendvics, jeges kávéval, meg úgy minden. A rántották voltak csak nagyon furák, meg a palacsinta se égett be úgy a fejembe, hogy ez a legjobb dolog a világon. A szendvicseket szerettem, meg tényleg azt, hogy bárhol ehetsz egy jót. A legjobb dolog, amit ittam, egy mexikói dinnyés Aguas frescas volt, életem végéig tudnám inni, annyira zseniális. A kávék is inkább rosszak voltak, víz ízű bénaságok. Meg amikor nagyon részegen mentünk haza, akkor mindig megálltunk egy kínai pékségben és tényleg hazai érzéseket idéző, túlédes, száraz, fújtós sütiket ettünk.

maximum haz
hiaba voltunk tok jo koncerteken meg jo egyutt logni, azert a legjobb bulik mindig akkor voltak, ha innen indultak, vagy itt vegzodtek. ennyire kedves emberekkel regen talalkoztam mar es ahhoz kepest mennyire befeszult pc komcsiknak jonnek le, mind laza es vicces figurák voltak. valahogy ott nem lehet rossz a hangulat, mert megvan minden ami csak kellhet. amikor spencer eloszor dobott le minket naluk, mert o dolgozott, csak ebéd szünetében megmutatta merre van a ház akkor mar buliztunk egyet mariammal, és akkor elvileg mar teljes erteku columnist lettem, onnantól csak én voltam az új író. de megerkeztunk par sorrel, leultunk aztan korbe vezettek minket, cigiztunk a kertben, hulla hoppoztunk, kiganeztuk a kertet, aztan lemezeket hallgattunk vagy bongesztunk csak ugy elvoltunk. beszelgettunk a punkrol, meg szinterekrol, jatszottunk egy kutyaval. aztan elkezdtek befele jonni az emberek. nagyjabol olyan open house szinten mukodnek, aki ker, annak van kulcsa, csak be kell dolgozniuk is. Nekem is adtak volna kulcsot, csak én messze lakom, hogy tudjam használni. jottek az emberek kritikakat irni vagy csak benezni. aztan egy ido utan azt mondtak aah inkabb egyunk pizzat es igyunk sort egy szemkozti kocsmaban. akkor atmentunk a csapattal, es jott velunk egy hardcore leszbikus butch csaj is. ultunk ott vagy hatan, olyan 7 óra korul egy megbeszeles kezdodott az újság jövőjéről, ezert a kocsma mellett amikor elsetalt egy maximumos fejes, aki a megbeszelesre tartott a tobbiek kifutottak ertuk mint a gyerekek, es akkor egyre tobben voltunk a boxunkban, vagy valtoban ittak es ettek pizzat velunk. olyanok voltunk, mint lelkes kisgyerekek akiknek egy bandajuk van, és egy suli újság lelkes szerkesztősége most szabad kezetkap. aznap lett volna pierced arrows, de olyan boldog voltam mar akkor, hogy egyaltalan nem bantam volna, ha lekessuk. egyszercsak négyen maradtunk borics, spencer, a leszbikus csaj es en. akkor gyorsan eldontottuk, hogy elmegyunk pierced arrows-ra es ha nem erunk oda vagy jutunk be akkor bevertjuk az orrom csocsokkel egy sztriptiz barban. ez az utobbi terv a csaj otlete volt. oda utra vettunk par sort amiket megittunk az utcan koslatva, parszor majdnem elutott minket josok auto. spencer es a csaj lehugyoztak a kinai nagykovetseg epuletet. ossze vissza rohagaltunk a varosban, aztan a csaj megint pisalt egy keresztezodesben, lekestuk a koncertet, bementunk vagy hátom sztriptiz barba, de mind tul draga volt es sehol sem engedtek hogy pialjunk, igy vettunk meg tobb sort meg fagyit, vagyis azt csak spencer mert a csaj szerint 10 utan csak a kocsogok esznek fagyit, aztan visszamentunk a maximum hazba, ahol mar mindneki reszeg volt, meg mi is, es tancoltunk total control-ra meg elvoltunk, aztan egy ponton en meztelenul alltam a konyha kozepen a sok csaj meg tapsolt es ujjongott, borics négykézláb mászott és kiömlött sört takarított, valaki meg a hátán ült. ezt neked ekh. olelkeztunk meg, meg kicsit deszkaztunk a garazsukban, meg hulla hoppoztunk reszegen. valamiert annyira megszerettek minket, hogy ezutan vegeig spencert hivogattak hogy menjunk veluk bulizni.
utolso nap meg visszamentunk tony-val radiomusort csinalni, miutan martinnal logtunk egy kicsit es meghallgattuk a rakosi test press-t. akkor 2-3 oran at csak sort ittunk es lemezeket valogattunk, akik a lemezeket hallgattak a reviewer station-on azok boxoltak a levegot, vagy leggitaroztak. aztan elkezdodott a musor es ment az utolvozes a rohoges, szamok kozben emberek tancoltak, meg leggitaroztak, a hatterben probaltak kitalalni eppen mi megy ment a veszekedes hogy mi a jo, mi a rossz, minden ilyen. Pont ott ereztem magam, ahol a legjobban szoktam. Kicsit olyan volt, mint abrandok arrol, hogy mi lenne meseszerűen jó, ha tortenne, valora valtak volna. csak igy bebaszva sodrodtam a klasszsag tengereben.
utana meg atneztunk egy kocsmaba harman, meg jott velunk tony. de ott nagyon bebasztunk. veszekedtunk zenekarokrol, ettunk szendvicseket, aztan hazataxiztunk. masnap meg vettunk par konyvet, eljott ertunk mariam, elmentunk kajalni es kivitt minket a repterre.

koncertek

Áprl 13 – hemlock

Wild moth – aranyos zenekar volt, de nem ütött olyan nagyot. Ha jól emlékszem néha elkezdtek kicsit zúzni, de inkább az ilyen szedett vedett kicsit bénázós punkot nyomták. Igazság szerint már nagyon nem is emlékszem rájuk csak arra, hogy aranyos volt. Talán azt mondtam koncert után, hogy korrekt. Mert az volt.

Neo cons – kb 4 vagy 5 percet játszottak így könnyű volt lemaradnom a feléről. Aztán belém szállt az énekes és a fél söröm a pulcsimon kötött ki. Amit könnyen lehet el is hagytam kicsivel később. Ők különben ilyen klasszikus hardcore punkot nyomtak, jó gyorsat meg dühöset. Kicsit mintha erőltették is volna mennyire dühösek. Vagy lehet csak én voltam más hangulatban. Nagy benyomást nem tettek, és annyira nem gyűlöltem a közönséget, hogy annyira azonosulni tudjak ezzel a céltalanul gúnyolódó gecizéssel. Azért megnézném őket egy próbateremben, akár tizenöt percig is. Szóval jó volt meg minden, csak inkább egy gesztus, mint koncert.

Rat columns – amennyire prüntyögősek lemezen, annyira baszott oda ez a koncert. Már a maga keretei között, mert azért a rat columns nem egy void. Azért volt bugi az egészben. Sőt az egész este ők voltak a legjobbak, meg amúgy is, ha nem látok még az utána lévő napokban egy fél tucat nagyon jó koncertet ez simán bekerült volna a legjobb koncertek listájára, úgy az egész évet tekintve. Vagyis hát, be is került. Még kezdés előtt a fülembe súgta egy okos ember, hogy na ezek az arcok tényleg nagyon béna csávók és hát én eléggé bírom a béna csávókat, akik úgy néznek ki, hogy a saját koncertjükre menet is izgulnak, hogy a bizti őrök tuti beengedik e majd őket. Kicsit esendő zajos post punkot játszottak, nagyon bájosan. Jó volt részegen táncolni rá, a kabátom zsebeibe dugott kezeimmel. Fasza banda ez, ha lesz nagylemezük azt tuti kurva jó lesz hallgatni.

Merchandise – hát én igazából tökre szeretem őket hallgatni, de a youtube videókból is lejött, hogy élőben azért annyira nem tudják azt nyújtani, mint amekkora hype-ot kapnak. Így a tavalyi iceage után kb ez volt a második legnagyobb csalódás, ami mostanában ért. ÚGY MINDENBEN. Nem tudom miért nem lehet dobosuk legalább, mert akkor már sokkal faszább lenne, mint így. Néha azért elkapott a hangulata, de volt, hogy a gitár hangosabb volt mindennél, olyan részekben is, amikor csak hangulatos feedback-et akart volna játszani. Így rendesen haza is vágta az egészet. És ha kraft nincs legalább hangulat legyen. Talán ez is volt a baj, hogy a basszus-gitár-zajdoboz/dobgép kombó túl sterillé tette az egészet, és az egy dolog, hogy az énekes kb egy dallamban nyögdösött végig, meg azért kb beleélte magát ian curtis-calvin johnson tengelyen, csak ez néha kicsit kevés volt, pedig tényleg részeg is voltam, meg boldog is, a fények is villództak, jó helyen álltam, és melankólikusan jól éreztem magam. Mielőtt elkezdték csordultig volt a terem, mire befejezték, kb 20-30 ember álldogált. És nem olyan megosztó zene ez, csak egyszerűen nincs benne semmi dög. Be kell látni, hogy ez csak háttér zene. Azért tudom is én biztos lehet helye meg ideje ennek a bandának élőben is, csak ahhoz több drog és kevesebb punk kéne.

Koncert után meg még sikerült annyit inni és úgy beszívni egy utca sarkon, hogy kb elájultam egy étteremben, miközben arra vártunk, hogy egy lány babot egyet, aztán okádtam az utcán és utaztunk egy rasszista taxissal.

Árpilis 14 - Knockout

Ez egy délelőtti koncert volt, vagyis annak volt tervezve, így direkt késve lementünk ötre, aztán persze hétig rohadtul nem volt kezdés. Elég sok kiszegecselt bőrdzseki és szakadt ruha volt jelen, mind a közönség mind a színpadon zajolókon. Az első zenekar (talán proto-regime) egész jó volt. Ilyen jó bakancsos, zajpunk, nagyobb ívű dallamokkal. Azt hiszem voltak benne tagok a criaturas-ból, ami király zenekat. Elég jól csinálták, amit kellett. A második zenekar (merdoso) már kicsit laposabb volt. Az énekes úgy nézett ki, mint egy kicsit nagyobbra nőtt umpla lumpa willy wonka csoki gyárából, a gitáros meg, mint egy retardált amcsi gyerek, valami filmből ahol a család félkegyelmű bátyját alakítja, bundesliga séróvel megküldve. Ők is visítós punkot játszottak, elég sok felesleges szólóval, de jó sok feszültséggel. Igazából nem volt velük semmi baj, de a korrekten nem nagyon léptek túl számomra. Mondjuk vicces volt belegondolni, hogy kb csak este 8 lesz én meg egy bárban iszogatok, miközben ők játszanak, a tévében pedig a robot zsaru megy. Ezután egy kéttagú banda volt (bible thumper), amiben a bőgőt kb gitárrá torzították, meg hát nem is nagyon értettem néha, mert teljesen más hangzott, mint amit pengettek. Nem volt rossz, akkor sem, ha néha inkább volt már black metal, meg a dobos elég komikusan hatott, ahogy a saját fejét ütötte számok között és hergelte magát. Kb a drunkdriver ilyen csak a drunkdriver jó, ők meg nem voltak azok. Ezután jött a Sickoids és mentette meg a kicsit lapos koncertet. Ők egy ex witch hunt banda csak a csajok nélkül, de ugyan úgy a hükser dü hangzással játszott kicsit crust, de inkább csak dühös punk zene. Érdekes tempóváltások, vagy csak ritmizálás, jól beillesztett crust szólók és az egész úgy magával ragadott. Vagyis most nem játszottak annyira eltérő zenét az első két bandától, de amíg azok annyira ne jöttek át, itt önkénytelenül is azon vettem észre magam, hogy csak élvezem a koncertet és rázom a fejem. Kurva jók voltak.

Még aznap volt egy másik koncert is, oaklandben, ami kb olyan távolságra van SF-től, mint budapesttől szentendre. Szereztünk fuvart is, és így pár szelet indiai pizza után már úton is voltunk. Kicsit későn értünk oda. Így a francia youth avoiders-t lekéstük teljesen. Mivel ott lehetett inni az utcán, a wild moth alatt inkább kint beszélgettünk egy totál szétcsúszott csajjal aki ekit akart nekünk adni csak úgy. Meg mindenféle más emberekkel. Aztán jött a rank xerox. Az egész koncert egy lepukkant ház valami hatalmas bellmagasságú szobájában volt, ahova lépcsőn kellett lemenni, erős félhomály, a színpadon a háttérben tévéképrenyőkről mentek ilyen elvont szarságok, de a rank xerox ebbe annyira beleillett, hogy máshol mostantól el sem fogom tudni képzelni őket, amikor a lemezeiket hallgatom. Tényleg ilyen elidenegedett, borzongató post punk, amit játszanak, csak élőben van olyan dögös és erős, hogy közben meg fura tánczene is lesz. A gitáros meg, aki mellesleg a rat columns-ban is játszott előző nap, nem is penget, hanem inkább üti a gitárját. Aztán a monotonnál mindannyian csak egy hajszállal énekelnek dallamosabban. Mintha az atom frusztrált, klassz fiatalok, még szórakozásnák is borzongatnák magukat, de ezért is volt igaz meg baró, hogy így rácsodálkozol, hogy hé én ezt át tudom élni, ezek a hangok csilingelnek a fejemben amikor a buszon utazom, akkor már táncolok is. Kurva jó volt akkor is, ha az utolsó két számon már sorba kellett állnom hugyozni, hogy ne robbanjon szét a vesém és csak egy kis ajtón keresztül láttam őket, de olyan boldog lettem, hogy még az sem zavart, hogy egy punk kapucnijából rám mászott egy baszott nagy patkány és végig kellett hallgatnom, ahogy a franciák gitárosa éppen fel akar szedni egy csajt, pont előttem. Itt fellépett még a merchandise. De mivel előző nap eléggé hokik voltak és a fuvarunk már kicsit nyűgös lett, ezért el is indultunk hazafele, mielőtt még kezdtek volna.

Áprl 15

Másnap megint ugyan azokon a helyeken voltak koncertek, csak most oaklanden a szomszéd házban.

Kezdett a knockout-ban a permanent ruins, és faszák voltak. ilyen kicsit epikusabb crustba hajló durva hardcore punkot játszottak női énekkel. És bár az énekesnő az egyik főnököm, magyarul úgysem tudná elolvasni ha jót, ha rosszat írok róla, szóval minden seggnyalás nélkül odabasztak rendesen. Sajnos a legjobb zenekar ezen a napon elmaradt, így maradt még kettő anarcho punk banda. Az első a Kohos volt, akiknek volt egy csellósuk is. Ami feltűnt kettőnknek, magyaroknak, hogy itt még a szar zenekarok tagjai is jól eljátszák a számaikat, csak az a baj, hogy azok szarok. Aztán lehet gondolkodni, hogy akkor melyik a jobb, ha jót játszol rosszul, vagy ha rosszat jól. Ők amolyan epikus punkot nyomtak, pesze anarcho beütéssel. Csak az volt a baj, hogy a dallamaik teljes kiszolgáltak és nekem szinte semmit nem kellett megtennem értük, hogy elérjenek. Mert mondjuk a bullshit detector válogatásokon még a bénázó zenekarok is faszák, mert olyan szabadok. De ők meg túlprofizták a semmit. Viszont így olyan jellegtelennek is hatottak, hogy bár értettem, hogy ja, ez most meginditóan dallamos meg minden, nem nagyon tudtam érezni, vagy tudott érdekelni. Inkább ettem egy tacot a szomszédban, meg hallgattam az oaklandi sebőt, aki mellesleg az elmaradt zenekar agya. Játszott még egy banda, akiknek A-val kezdődött a nevük és nekik is női énekesük volt, és a gyors részeik nem is voltak rosszak, viszont néha túlságosan ráfagytak arra, hogy bemutassák a latin gyökereiket és számok felvezetőjének kb ilyen táncolós latin zenéket pengettek, amik egyrészt biztos jól jönnek le, hogy mint elnyomott kisebbség felvállalják magukat, de attól, hogy szívük joguk van büszkének lenni a gyökereikre engem még untathatnak ezek. Magyarországi kisebbségekkel sincs semmi bajom, de nem is fogom a dunán a műsoraikat nézni, mert nem érdekelnek babos kendős öregasszonyok, ahogy tésztát dagasztanak, meg a férfjeik akik farakásokkal szemeznek, vagy a táncházukat mutatják be felújított változatában. Annyira nem volt ez jó koncert, de mégsem tudtam rosszul érezni magam, mert megint a robot zsaru ment a tévében, a hangfaalkból sonic youth szólt, amivel együtt énekelt a bájos pultos lány. Ittuk a söreinket, és röhögtünk. Koncertnek vége. Vettünk piát meg papírzacskókat és irány megint oakland. Szerencsére az aznapi fuvarunk sokkal jobb arc volt, mint az egynappal előző. A koncert hiában volt a szomszédban (Sugar Mountain), de így szó szerint a másik ajtóban, és hasonlóan egy lakásszerű helyen, már a levegőben volt, hogy itt nem lehet baj. Mert a levegőben csak fű meg fing és sör meg izzadtság szag volt. És tényleg basszus. Az első zenekar a replica volt, amiben három akkora csaj van, hogy én a színpad előtt állva magasabb vagyok náluk, akik a színpadon nyomják. Amikor az első hangba belekezdtek valahogy éreztem, hogy az egész este kurva jó lesz. Volt alapból egy csomó ember, de itt a csajok kezdtek el pogózni, Boricsot egy kanapéba ültették le, engem egy konyhába löktek be. Szóval játszották a zenekarok a jó punk zenét, mindenki lökdöste a másikat, folyt a sör és boldog voltam, mindenki be volt rúgva. Replica ilyen vad hardcore punkot játszik, nagyon feszesen. Az énekes egy energia bomba és úgy van kifestve a szeme, mintha egy 80as évekbeli filmben játszana punkot. Utánuk megint a permanent ruins játszott és jól felszívták magukat, mert most még durvább volt, mint délután. Aztán jött a hunting party akik kicsit dc-s hangzással operáltak, sokkal inkább volt szaggatott, meg tört ritmusú. Kicsit ki is lógtak ezzel a többi bandától, mert azok mind csak konstans szónikus pusztítással operáltak. Itt meg riffelgettek kicsit, de azért őket is jó volt nézni. Az utánuk lévő bandán már kicsit túl részegek voltunk, ezért kint maradtunk az utcán és fogalmam sincs mit csináltunk, valószínűleg valakivel beszélgettünk. Majd megint sickoids játszott. Nagyon durva volt, sokkal keményebben zúztak ők is, mindenki verte egymást, vagy viccesen táncolt. A punk mennyország volt. Aztán már persze mindenki seggrészegre itta magát, ment az ölelgetés és hazafele még kaptunk egy plusz utitársat, szóval régen röhögtem ennyit, és gyűlölködtem ennyit szar zenekarokon. Tökéletes este volt.

Árpl 17

Majdnem eljutottunk pierced arrows / godspeed your black emperor koncertre, csak kicsit túlbuliztuk magunkat az mrr házban, meg egy szemben lévő kocsmában, így mikorra oda értünk már csak a godspeed játszott, így ők annyira nem érdekeltek minket.

Áprl 19 1-2-3-4-Go oakland

Ez egy korai koncert volt egy oaklandi lemezboltban. Ahol a Rvivr játszott. Róluk úgye köztudott, hogy mindig szeretnek olyan zenekarokkal fellépni, amikben lányok és vagy melegek vannak. Ennek jegyében az első bandában egy lány gitározott és egy transznemű lány bőgőzött. Az elején egy kicsit túlművészkedettnek hatottak, de a bizarr kezdés (krétával rajzolgattak a padlóra szívecskéket, pálma levelekkel paskolták az első sor arcát, egy zajdobozt prüntyögtettek) elkezdtek játszani és néha annyira kinyílt a zene, hogy csak rázni tudtam a fejem, mert kurva jó volt. Túl volt művészkedve, de inkább aranyosan, mint tolakodóan. Nekem a 00-ás évek dischord zenekarai jutottak eszembe az ilyen el guapo, q and not u bandák. fasza dance punk volt, ami néha nagyon elkezdett döngeni. A második zenekar viszont a legnagyobb szarság volt, amit valaha láttam. A zene valami indies zaj volt, ilyen összevissza csilingelő, ritmustalan baromság az énekes viszont szörnyen túljátszotta a szerepét. Annyi ilyen kiegészítőt, meg kelléket használt, hogy az már annyira színpadiassá tette őt, hogy nem tudtam másra gondolni, minthogy amit csinál az csak egy szerep, egy akkora amekkorának hozzá nincs semmi köze. Én is megkaptam már, hogy hogyan lehet, hogy a színpadon ilyen vagyok, koncert után meg teljesen más, de látnának ezek az emberek akkor, mint ma amikor vagy 30 percet kellett várnom arra, hogy előttem 3 ember vegyen bérletet egy kibaszott metró megállóban. Szóval én nem akarom azt, hogy valaki a teljes személyiségét adja a színpadon, de ha ennyire elszakad a valóságtól akkor az nekem semennyire nem érdekes. Ráadásul a zene és a csávó hangja is szörnyen szar volt. Hű de még mennyire. Aztán jött a rvivr és hát basszus, egyet kell értenem azzal, hogy otthon sosem hallgatnám őket, de élőben ez rohadt cuki volt. És ezek tényleg kb minden este eljátsszák ugyan azt, de én tényleg elhittem, hogy még mindig örülnek neki, és úgy állnak hozzá, mintha most írták volna a próbateremben ezt a számot és még őket is meglepi mennyire jó. Néha annyira felülkerekedett rajtam pár refrén, hogy csak mosolyogni tudtam. Nagyon lelkesek voltak szinte mindenért, és ha nem is mondtak számok között olyan nagy dolgokat, legalább a kis bénaságaikkal mindegyik úgy hangzott, hogy tényleg az ő fejükből jön és nem csak egy punk szabálykönyvből, vagy a mit mondjunk számok között klisé gyűjteményből. A végén volt egy pillanat, amikor elkezdtek pogózni az emberek és jött egy refrén és mosolygott mindenki az ilyen szívmelengető volt. Különben itt feltűnően sok szép lány és tumblr képeket idézően túl jól kinéző punk volt. Aztán ki tudja, ha tényleg komolyan veszeik az csak kurva jó, ha meg nem, rájuk nézni, akkor se rossz. Ennek a koncertnek gyorsan vége lett így vissza héveztünk sf-be, aztán valami rasszista öregasszony ír kocsmájában kötöttünk ki.

Árpl 20

Thrill house

Ez valami utolsó pillantos koncert lehetett, amire igazából azért mentünk csak, hogy lógjunk emberekkel. A thrill house az SF legjobb lemezboltja, választékot, árakat és személyzetet tekintve. Különben egy lemezbolt, lakás, és pincehelyiség. A pincében volt a koncert. A Kohos volt a fő szám, rajtuk kívül csak helyi bandák voltak. a Kohos megint szar volt, de a többi banda meg kurva jó. Itt is majdnem mindegyik zenekarban volt egy nő. Ahogy kb majdnem az összes zenekarban van egy lány, és ez azért eléggé penge dolog. Majdnem mindegyik banda, káoszba vagy black metalba fulladó zaj punkot játszott. Szegecselt ruhák, elmebeteg énekesek, sok sörivás, tömény cserélgetés. Legjobb talán az Effluxes volt, meg őket már hallottam előtte is. Aztán koncert után elmentünk még a közeli knockoutba ahol oldies este volt és táncoltunk a főnökömmel, majd ettünk burritot éjjel. Igazából ez is egy olyan koncert volt, ahol csak jó volt szembesülni vele, hogy omladozó pincékben zajos zenét hallgatni, amit dühös fiatalok játszanak, és közben király emberekkel lógni, ennél nincs sok jobb dolog.

Áprl 21 - The cave

Ez a koncert csak úgy szerveződött, de szerencsére ez volt az egyik legjobb. Egy irodai épületszerűségben volt egy ipari negyedben, maga a koncerthely olyan volt, mint egy nagyszoba, egy csomó nővénnyel meg mindenféle cucccal. Terreárium meg faszom. Indulás közben volt egy olyan sms pletyka, hogy nem lesz neon piss, mert a gitáros nagyon másnapos, végül voltak, de fogalmam sincs mit fognak ezek csinálni majd a pesti koncert után, ha ilyen dolgok el tudják őket gondolkodtatni. Az első zenekart a hesitation wounds-ot lekéstük, csak egy nagyon rövid zaj szűrődött ki belőlük az utcára, amikor megérkeztünk. Az acid fast egy kicsit tökölve hangolt így lementünk cigizni. Aztán jöttek is a zsaruk, és majdnem én volt az utolsó, aki bement az épületbe előlük, lehet jobb is, mert ha nekem kell velük beszélnem lehet ezt most nem gépelném be. Meg kicsit paráztam is, hogy mi lesz itt mert durván fű szag volt a lépcső fordulóban, de mondjuk pár nappal előtte meg pont 420 volt és akkor az egész városban fűszag volt. Aztán gondolom inkább belátták nem akarnak itt balhét, mert vicces volt két rendőr és a velük szemben felálló vagy 80 punk. Amint elmentek kezdett a zenekar és ilyen kurva jó popos, de tökös és dögös zenét nyomtak. Páran azt mondták a jawbreakert nyúlták nekem a húzósabb guided by voices számok is beugrottak. Egy lány énekelt, a felétől meg egy faszi, de ilyen totál jó válogatás kazetta zene volt, ami a 90-es évek jobbik felét idézte. Aztán nyomtak még egy wipers feldolgozást én meg a szívembe zártam őket egy jó időre. Olyan mosolyogtató zene volt, és a koncert felénél a neon piss tagok találtak egy mozgó rúdra szerelt boksz zsákot, amit becipeltek a terem közepébe, és azt ütögették pogó helyett. Meg volt egy nagydarab lufi installáció, amit bebasztak a közönségbe, és mindenki azokon fetrengett. Utánuk jött a youth avoiders, akik ilyen shitty limits szerű alig torzított bugis punkot játszottak, kb mintha a minor threat nem csak feldoglozott volna egy wire számot hanem úgy is szóltak volna. Korrekt volt, bólogattam, franciákhoz képest azért elég jók voltak. Aztán végre neon piss. Hát kevés ilyen jó zenekar van mostanában. Nagyon nagyon egybe vannak, kurva jó számokat írnak és öröm őket nézni zenélés közben. Kicsit az observerst idézik, ezzel a gitár központú, melódikus, de sötét és komor számokkal, amiknek annyira megfogó refrénjeik vagy dallamaik vannak, hogy a szomorú kiskobakok himnuszként üvölthetik őket. ezeket a számokat hallani majd óbudán és sörrel a kezünkben lökdösni egymást kurva jó lesz. valahol elment az árram, addig csak jammelgettek, meg dobra énekeltek, aztán visszajött, és akkor még játszottak pár számot, teljes lendülettel, mosolyogva, részegen, az egyik gitáros, végig kurva jó feedbackeket játszott, és a legvégén csak úgy belekezdett a judy is a punk-ba, amit aztán elnyomott a zenekar, és mindenki az egész terem énekelt. Elég jó zárása volt ez a hétnek. Utána még elmentünk egy házi buliba, ahol piát loptunk hipszterektől, és volt mclusky meg this must be the place a hangszóróban.

Koncertekről ennyit.

megyünk, megyünk, de aztán mégis inkább maradunk

ez fikció

Berlin kurva jó. És sikerült valahogy, végig euforikus állapotban lennem, a magam módján, annyira hogy folyamatosan úgy éreztem nem lehetnék jobb helyen ebben a pillanatban sehol máshol. Reggelre ért oda a vonat, és volt még hat órám, amíg a haverom és szállásadóm befejezte a munkáját. Ezért sétálgattam, cigiztem, ettem egy falafelt, ittam egy sört valami bódé előtti padon, átvert egy boltos akitől öngyújtót vettem, hallgattam Wire-t, mert az a fejemben mindig egy kicsit olyan nagyvárosi, kicsit hidegháborús zene volt, Berlin meg ugye mi, ha nem ennek a tökéletes helyszíne, ahol a part szakad, etetettem a verebeket valami nagy, díszes épület előtti téren üldögélve, aztán a jóllakott madarak meg is támadtak hálából, today your love, tomorrow the world-re meneteltem, megtaláltam csak úgy magamtól, hogy hol fogunk találkozni, térképeket nézegettem, úgy tettem, mintha én is csak helyi lennék, aki végre örül neki, hogy sétálgathat, leültem egy buszmegállóba olvasni, de az felújítás alatt volt és amikor emberek körbe kezdtek állni, hogy ők is várnak velem, de rájöttek nem ide jön a busz, elkezdtek ordibálni, hogy miért vezetem őket félre. Csak úgy jó volt minden, még egyedül is. Aztán eljött a munkaidő vége és találkoztam a barátommal, sikerült pont földön fetrengő punkok mellett megvárnom. Felmentünk hozzá és elkezdtünk zenét hallgatni, mert van egy falnyi lemezgyűjteménye, és onnantól csak a zenéről, szexről, politikáról, punkról, csajokról és szerelemről, kajáról, sörről beszélgettünk, amíg el nem búcsúztunk három nappal később. Elmentünk venni vacsorának valót egy boltba, aztán főzött nekem főtt krumplit, spenóttal és rántottát. Szerinte ez egy tipikus német vacsora, én meg elhittem, German Kartofel, ahogy az ott lakó törökök hívják kicsit gúnyolódva. Lényegében a főtt krumplira fűszervajat kensz, hagyod, hogy szétolvadjon rajta és eszed hozzá a többit, a spenótot és a tojást. Az már a boltban feltűnt, hogy a németeknek mennyire számít melyik tartományból jönnek, vagyis a sörválasztásnál nem csak az ízre hagyatkoznak, hanem a sör származási helyére is, végül is a foci, a sör és a lokálpatriotizmus mindhárom olyan, amit a németek nagyon szeretnek és általában össze is kötnek. Lennart lakása olyan, hogy szívesen laknék ott, minden csak fekete vagy fehér színű, alig voltak benne tárgyak, ilyen fölösleges kacatok, de dobozok se nagyon ahol elpakolva feküdne a sok kacat, amiket csak valami szentimentális érzelem tart a szekrényben, a lakásban. Teljesen minimalista minden, csak egy preparált állat hiányzott volna, hogy átváltozzon a hely egy fetisiszta lakásává. Lennart is olyan, mintha így töprengenék, hogy milyen lehet valakivel találkozni, aki ugyan olyan, mint én. Csak úgy kurva jó volt. Akkor is, ha utoljára vagy két három éve láttam és akkor is csak pár órára, olyan vele találkozni mindig, mintha öt percet töltöttünk volna csak külön. De nem, nem dugtunk.
Még a kis hülyeségei is szórakoztatóak, hogy strigulázza mennyi tojást eszik, mert egy haverjával versenyeznek ezen. Hogy olyan a személyisége, mint a lakása, tudja, mi kell bele, és persze néha kiömlik ez meg az a padlóra, vagy rendetlenség lesz, de amúgy meg be van rendezve az élete szépen, és pontosan.
Ittunk még sört, meg cigiztünk, hallgattuk a lemezeket, aztán elindultunk a Köpibe. Gyorsan oda értünk gyalog is, akkor is ha útközben levizeltünk egy templomot, inkább szükségből, mint véleménynyilvánításból. Köpiben nem volt még semmi, valami ex-Heresey banda játszott aznap este, Geriatric Unit a nevük. De mert üres termet és benne lézengő punkokat már minimum egy évtizede bámulunk, inkább elmentünk a barátnője műtermébe, a közelbe, ahol a lány és egy másik festő szülinapi bulijához, street art-os művészek, vagyis a lány és még két három másik festékfoltos tag festettek egy nagy képet, ami egy szórólap lett aztán, amikor én már régen a városon kívül voltam. Kérdeztem, hogy photoshopról nem hallottak e még, de nem nevettek. Ott is ittunk sört, vagyis az ő sörüket, megjött Lennart még egy barátja, egy magas szakállas jeti, Nicolas, aki aztán jött velünk a Köpibe is meg tovább egész este amíg el nem vesztettük a közelbe látó képességünket is, és szemelől tévesztettük aznap végleg. Előtte már éreztem, hogy ez bizony kurva jó lesz, mert csak úgy tobzódtunk gond nélkül és ott voltam Berlinben egy festő teremben, egy sörösrekeszen üldögéltem, mielőtt a kedvenc squatomba mentünk volna. Mire visszaértünk már tele volt a hely. Oda sétálni is már jó volt, olyan, amikor beleszédülsz egy városba, és örömmel futkosol az araszoló autók között, meg az a csomó ember, és mindenki folyton rohangál át az úttesten és mindenki csak úgy lóg, folyamatosan isznak, sört, mindenhol, a metrón, az utcán, bemennek velük boltokba, éttermekbe és tényleg mindenki leszar mindent. És mindenki otthonosan mozog mindenhol, mintha az egész városban laknának folyamatosan, és úgy tényleg élnek benne, használják, magukévá teszik, nem pedig rettegnek tőle. A koncerten már részeg voltam, meg csak rohadt boldog, hogy itt vagyok a Köpiben, megrohantak az emlékek a wc-ről ahol először amfetaminoztam, meg az udvarról ahol vagy 8 órán keresztül ittunk tavaly. A német banda egész jó volt, az angol banda meg egész semmilyen. Ilyen kocka hardcore, már olyan bakancsos hardcore, már olyan politizáló bakancsos nem taposó, vagyis taposó, de nem nyeszlett gyerekeket taposó, hanem szimbólumokat, meg rendszert, de semmi báj, lehetőség az elbaszásra, vagy igazi düh nélkül. Csak ilyen rutin, hangos, meg gyors, és nem több. Sosem lépett ki a dobozból, azért ráztam a fejem, de leginkább a nap és helyzet mámorában, mint csak pusztán kontextus nélkül a zenéért. A harmadik japán bandát már nem néztük meg, mert elsétáltunk valami kocsmába. Oda úton füvet szívtunk az utcán, abból a maréknyi adagból, amit csak úgy a kezünkbe nyomtak még a Köpiben. Cinikusan beszélgettünk szar zenekarokról, össze-vissza kóvályogtunk a klassz utcákon, betépve megérkeztünk. A kocsma tele volt, volt ott egy nagydarab férfi, aki mindenkit buzinak nézett, és minden csajt meg akart baszni, ittunk egy sört, aztán nagyon álmos lettem. De Lennart-ék két haverjai, akikkel találkoztunk, adtak nekem speed-et, vagyis egyikükkel elkezdtünk csíkokat felszívni, és mert felébredtem megkérdezték, hogy hova szeretnék menni, mert én voltam a vendég, egy másik kocsmába vagy táncklub között választhattam, szóval elmentünk egy táncklubba. Ami illegális volt, és elsőre igen nyomasztó, mert kifelé semmi hang nem szűrődött ki, beléptünk és egy üres szoba volt ott csak, de amikor lementünk a pincébe, ott vagy 3 teremben is ment a zene. Persze én vagy fáradt voltam vagy nem, így felszívtunk még pár csíkot az este alatt, meg míg Lennart próbált flörtölni egy lánnyal, nekem a haverjai Bob Dylan nagyságáról beszéltek, én meg azt bizonygattam, hogy inkább sírom el magam Leonard cohen partisan-jára. Amikor már tényleg úgy voltam vele, hogy a speed sem tart, vissza az elájulástól, hiába nyomkodják a kezembe, én meg lustaságból nem csíkozom ki, csak a zacskóba teszem az összegyűrt pénzt aztán hadd szóljon, és Lennart nagyon nagyon nagyon maradni akart, hogy flörtöljön tovább a lánnyal, aki „i like her because she is so angry”, oda adta a lakás kulcsát, meg beírta a telefonomba a címét, aztán neki vágtam berlin utcáinak, részegen, bespeedezve, hogy találjak egy taxist, aki elvisz azért az öt euróért amit a markomba nyomtak, hogy elég lesz. Annyira filmesen intettem le a kocsit amennyire tudtam, és ellenben a török honfitársával, akitől egy öngyújtót vettem még reggel, ez a taxis faszi nem húzott le, odavitt a házhoz, valami csodának köszönhetően megtaláltam az ajtót is, meg hozzá a jó kulcsokat, csak szegény Lennart azt nem tudta, hogyha speedezek és elalszom, utána nem lehet engem felkelteni. Így amikor másnap fél 3-kor visszajött a csajától, és amikor ajtót nyitottam neki azzal kezdte, hogy „you fucking asshole”. Szombaton, miután kiszuszogtuk magunkat, elmentünk a sarokra meccset nézni, ami lehetett volna szörnyen unalmas is, de inkább bájos volt. Egyszerre ment 4 vagy 6 meccs és folyton körbe körbe kapcsoltak egy kivetítőn a közvetítések között és mert Berlin egy ilyen keverék város, vicces volt látni, ahogy más más asztaloknál máshogy reagálnak eredményekre. A dagadt kocsmáros nő is jó fej volt és mondani sem kellett neki, hogy nekem a legolcsóbb sörből csapoljon. Félidőben adtak ingyen levest, amiből mi mondjuk nem ettünk táplálkozási szokásaink miatt, de klassz volt ott ülni, Lennarttal meg a punk haverjaival, a nagy jetivel, akivel előtte este csavarogtunk, meg valami csávóval, aki talán a now denial-ben zenél és nagyon hülye bajsza van. Aztán amikor vége lett, elmentünk vegan pizzát enni. Útközben tűnt fel, hogy a németekben meg van az a nagyon imádnivaló szokás, hogy folyton telefonon beszélgetnek egymással. Csak úgy felhívják a másikat és beszélnek tíz percet. Lennart-ot éppen a press gang dobosa hívta ekkor, hogy elmesélje, éppen lefeküdt egy nővel, ezért elkezdtünk üdv rivalgani a telefonba, ott az utcán. A legjobb dolog pizzát enni, de amikor megérkeztünk a pizzázóba ott volt Lennart egy tetovált haverja Goran, aki aztán egész este csak pizzákról beszélt, de én mindig is imádtam a lelkes embereket, főleg azokat, akik olyan másoknak apróságnak tűnő dolgokért tudnak rajongani, mint például a pizza. A hely egy kicsi és zsúfolt étterem volt, de látszott, hogy szeretet vezeti. Punkokkal és kutyákkal tele, de nem lepukkant, hanem nagyon élő. Aztán folyamatosan jöttek még emberek csak úgy. A blank pages gitárosa, az ő csaja, meg egy amerikai csávó, aki talán egy squatban lakik, és egy konyhán dolgozik. A pizza elképesztően jó volt, és még a hamis sonka is finom volt rajta, akkor is, ha egyáltalán nem rajongok az ilyen hamisított ízekért, mert van elég zöldség a világon, hogy azokból fözzenek valami érdekeset, nem kell mindig csak azt a féltucatnyi állatot erőltetni mindig, még ilyen mesterséges ízekben is. Meg jó volt csak ott ülni, a színekben, félhomályban és beszélgetni hülye magyar punkokról, ételekről, és érezni, hogy ez most végre kurva jó. Ezután a terv az volt, hogy lennart-nál lesz egy kisebb házibuli aztán még valami, valahol, valakikkel. Visszamentünk hozzá, megint sétálva, nagyon sokat sétáltunk, de jó volt, mert berlinben még sétálni is jó. Odafele még be kellett menni egy ruhaboltba, hogy nőket nézzünk női ruhák között sétálgatva, vagyis egy nőt, aki ott dolgozik, és állítólag nagyon szép. Aznap nem dolgozott. Visszaérve a lakásban ittunk pár sört, megérkezett a nagyon bájos, és barátságos Mayo, aki amellett, hogy tündéri, szereti eljátszani mások hogyan elégítik ki egymást orálisan. Ő a disco vietnam és noem basszusgitárosa. Szóval meghallgattuk a disco vietnam es noem lemezt, hogy felbosszantsuk, meg az új dramamine-t, amit éppen aznap fejeztek be münsterben és mindenkinek hallania kellett mindenhol, hogy elég jó e. Befutott aztán svéd Robin is, aki egy nagyon fura hipster punk, olyan fajta, aki ijedtnek tűnik mindig, mint általában a hipszterek, akik csak viselnek ruhákat és nem pedig hordják őket, akik csak úgy vannak, és igazán nem szeretnek semmit, csak ismernek párat, és mindezt az elveszettségét azzal kompenzálja, hogy hipster lesz, hogy túlzásokba esik. De nagyon jó fej is egyben, meg barátságos, és egy próbateremben van a regualations-el. Elkezdődött a tetoválásmutogatás, ittunk sört és pálinkát aztán szivárogtak az emberek. Lányok, ismeretlen tagok, modern pets és blank pages tagok, egyszer csak ott volt vagy 20 ember, mindenki cigizett, a németek mindennel ki tudták nyitni a sörös kupakjaikat, mindenki rakosgatta fel a lemezeket, az egész szoba egy dj volt, én elkezdtem szédülni, néha csak ültem néztem magam elé, vagy Lennart-ra, boldog voltam, hogy emberek között vagyok egy nagyvárosban, és nem értek egy szót sem abból amit körülöttem beszélnek, a modern pets énekesével nerves-t énekeltünk egy kanapén ülve, össze vissza beszélgetett mindenki mindenről füveztünk. Aztán olyan három körül én hánytam, és mikor a többiek tovább mentek, én inkább maradtam aludni. Vagyis inkább elájultam egy ágyban. Lennart megint a csajánál aludt, aki mondjuk nem volt nála, mert elment mannheim-be. Amikor visszajött, elmentünk valami negyedbe, ahol állítása szerint a fiatalság és a klassz van. De nekem egész berlin az, így nem tudtam ott mennyivel lesz több. Leszállva a metróról pont a Short Fuse-os Seb-be és csajába akadtunk bele, akik kutyát sétáltattak. Beszéltem vele egy kicsit, csak sietett kajálni, de olyan kozmikus volt, hogy csak így találkoztunk az utcán. Aztán tettünk pár lépést és találkoztunk azzal a Goran nevű fickóval, aki mindig a kajálásról beszél. Akkor is ezt tette, de most nem a pizzáról tartott kiselőadást, hanem valamiről, amit tegnap főzött, ahelyett hogy eljött volna Lennart házibulijára. Olyan volt, az a pár méter mintha berlin a klassz punkok fővárosa lenne, és annak is most a mértani közepén lennénk, ahol összefut minden. Aztán meg megérkezett mayo is, de vele szándékunkban is állt találkozni. Sétálgattunk, sört ittunk az utcán, elmentünk egy bolha piacra, lemezeket nézegetni, aztán meg a yoyo-ba vegan burgereket enni. Ez a hely is tele volt punkokkal, és amit ettünk az is csak fokozta a szűnni nem akaró lelkesedésem. Hazakísértük mayo-t, lennart elmagyarázta mik azok a küzdelem kövek, beszélgettünk politikáról, meg a kúrásról és hazabuszoztunk, aztán lennart elmondta, hogy ő szeret magányos lenni így most tévézni szeretne kicsit, olyan egy-két órát, szóval én meg társalogtam a laptopján. A terv az utolsó estére az volt, hogy elmegyünk a surf nazi must die dobos / herpes énekes szülinapi bulijára. Ez valami ijesztően fura helyen volt, amiről nem tudtam eldönteni, egy stúdió, egy műhely, étterem vagy raktár akar lenni. Olyan hipszterek voltak ott, hogy feszéjezve éreztem magam. A szülinapi gyereknek pedig reménytelenre volt drogozva a tekintete, hiába volt szép, annyira szerencsétlennek tűnt, hogy az hihetetlen. Később egymagában kokózott, mi meg svéd robinnal meg a nagyon csúnya, elfszerű barátjával beszélgettünk egész este. Lennart elmesélte, hogyan pisálták szájba egymást a press gang basszerosával, az elfszerű kis ürge, aki az este későbbi részében megpróbált sokszor nekifutásból távolba ugrani, azt mesélte el hogyan kardoztak a húgysugaraikkal egy lánnyal. Azért ez a hely is olyan volt, hogy jó volt látni a valóság ezen szeletét, de örültem, hogy normálisabb vagyok, mint ezek az emberek. Vagyis igazából ők azok, akik rém normálisak és ezzel a hülye külsőségekkel foglalkoznak csak. Azt tervezik órákig hogyan nézzenek ki szarul, vagy máshogy, és vonuljanak ki a világból az öltözékükkel, de ez csak egy rohanás maguk elől, gondolom. Azért jól éreztem magam, és boldog voltam, hogy ott vagyok. Mert miért ne lennék az? Már harmadik napja csak bulikból bulikba és éttermekből éttermekbe szédelegtünk, érdekes emberekkel ismerkedtem meg, és sosem éreztem azt, hogy nem jó, ami történik. Olyan éjfél körül mindenki elunta a külvárost ezért pik-pak eltűnt az összes ember. Kicsit még ölelkeztünk az ünnepelttel aztán elmentünk keresni egy kocsmát. Az utcán találtunk 10 eurót, ebből ittunk is valami nagyon fura lépcsős helyen egy sört. Beszélgettünk már nem tudom miről. Azt hiszem fasz trükkökről. Amikor a férfiak a péniszükkel formáznak meg különböző állatokat vagy helyzeteket. A svédek mentek egy irányba, mi még éjszakai buszoztunk, beszélgettünk a pornóról, beszélgettünk az ágyban, ölelkeztünk egy kicsit verbálisan, egymásnak háttal fekve, aztán elaludtam. Reggel összekaptam maga, kikísért a buszmegállóba. Kapott egy idegrohamot, hogy nem jön a busz mert ő utál várni, akkor megértettem, hogy honnan az a sok düh, meg geciség amiket lemezeken hoz, és tényleg kicsit kattant figura Lennart. Pl állandóan hangokat ad ki, meg forgatja a fejét, de baromi bájosan. Látszik, hogy nagyon frusztrált, de közben meg nem tudom, olyan harmonikusan zajos személyiség, aki együtt tud élni minden bajával. Tényleg jó volt vele összetalálkozni. És úgy éreztem egész hétvégén, mintha inkább lennék a lakótársa, mint egy turista, akit szórakoztatni kell. Megjött a busz, felszálltam, megtaláltam a vágányom, és megnyugodtam. De úgy, hogy lehet egy éltre megnyugodtam. Elmentem berlinbe egyedül, mindig megtaláltam, amit kellett magamtól, jól éreztem magam, jó emberek között, összejött. Nem tudom, gondolom nem ez felnőttnek lenni, de mégis jó érzés, hogy magamra hagyatkozva is történnek velem jó dolog. És boldog voltam. És a kurva hosszú úton hazafele, hallgattam zenét, és minden zenekarba beleszerettem, csak úgy jó volt zenét hallgatni, ülni a vonaton, és érezni azt, hogy ezt megcsináltam. És nem kell félnem a világtól, meg az élettől. És persze a punk is kurva jó. Mert mi ez, ha nem egy alternatíva. Hogy csak úgy elmehetünk bárhova, és nem turisták vagyunk, hanem haverok.