2012. november 17., szombat

rádió rádió rádió

szóval, tegnap már volt egy adásom a civilen, meg lehet hallgatni az archívumból is
http://www.civilradio.hu/archivum/2012_11_16_23_00_01.m3u
http://www.civilradio.hu/archivum/2012_11_16_23_30_01.m3u


vagy innen a szignálok nélküli, vágatlan verziót:
http://www.mediafire.com/?535de9y6wtanqof




grauzone - der weg zu zweit
new order - dreams never end
blitz - acolyle
rank xerox - sterile regions

burning sensation - terminal decay
sickoids - hope subsides
replica - you cant stop the weather
hysterics - sunk
skrapyard - fence walker

coffin pricks - group haircut
das damen - trick question
brilliant colors - should i tell you

born against - jock gestapo
life's blood - youth enrage
blast and detegrents - theoretical fight
cult ritual- haunted ground

sebadoh - cliché

2012. november 13., kedd

takaró alatt



Ha csak a jó dolgokat nézem, és miért nézzek most bármi mást, akkor azok szerencsére pont ide is vágnak. És ezek alapján ez az év, és ez az élet még mindig nagyon jó, amikor csupa olyan dolog történt, vagy indult útjának, és tart az óta is, amiket mindig is akartam és, vagy sosem hittem, hogy majd el is érem. Szerencse, kapcsolatok vagy, hogy tényleg jó vagyok e valamiben, nem tudom. Csak ahogy eddig is ültem a szobámban és ott olyan dolgokat csináltam, amik vagy nem léteztek úgy, ahogy szerettem volna, hogy létezzenek, vagy csak nem tudtam róla, hogy más ezeket már rég megcsinálta vagy ugyan úgy, vagy sokkal jobban. De én élvezem ezt az egészet, és nekem ennyi elég. Azért továbbra is úgy élem meg néha legkisebb dolgokat is, hogy azok hatalmasok. És félek az időtől, a bukástól, az ismeretlentől, a nagyvárosi neurózis magába szippantott, de harcolok ellene, azzal, hogy megpróbálok okokat kreálni, hogy jól érezzem magam. Harcolok ellene, mert még tudok harcolni. Akkor is, ha könyveket olvasok, amiket átérzek, hiába szól mind az apokalipszisről és a szociális egyességek, kimondatlan, de valahol az együttélés természete által diktált alappilléreinek, végleges felbomlásáról. Miközben csak azt kéne csinálom, amit most is fogok. Leülni és végignézni azon, hogy mi a jó. Mert rengeteg minden az. Ami meg nem, azon változtatni kell. Aztán vagy sikerrel járni, vagy elbukni, aztán elbukni még jobban, amíg valami nem fog történni, amitől nyugodtabb lehetek. A tavalyi év utolsó napján kaptam egy e-mailt az mrr-től, hogy akarják, hogy írjak nekik és én írok is azóta, lassan már egy éve minden hónapban. Ki is mentem san francisco-ba két hétre, és olyan emberek között voltam, akik eltérve a kaliforniai mentalitást zavarba ejtően szirupos ritualizáltságától, nagy inspirációt jelentettek abban, hogy milyen az, ha a kezedbe veszed az életed, és azt csinálod, de tényleg csinálod akár még az utolsó erőddel is erre áldozva a maradék perceid, amiben bízol, vagy már tudod róla, hogy a legfontosabb lesz az életedben. Láttam tucat elképesztően jó zenekart, megtapasztaltam csomó dolgot, amik hatottak rám, voltak érdekes helyeken és találkoztam emberekkel, akiket nem akarok elfelejteni, és még egy rádióműsort is csináltunk. Elköltöztem otthonról. Lett egy új zenekarunk, amit imádok. Mert jól működik, imádom a tagokat, tudjuk, mit akarunk, hogyan és ezt meg is tudjuk csinálni. Benne van az energia, mind a kollektív, mind az egyéni. Már koncertezünk, és nem sokára pedig veszünk is fel pár számot, egy demohoz. Meghívtak a walk together-be, hogy segítsek nekik műsorokat csinálni, így végre rádiózom is. Kijött egy fanzine-ünk, ráadásul azzal a koncepcióval, amiről régóta álmodoztam, hogy én írok, valaki tehetséges meg rajzol hozzá. Láttunk egy csomó jó koncertet itthon is, máshol is. Szerveztünk pár jó koncertet. Vannak jó magyar zenekarok, és sok ígéretes most induló banda. Vettem egy csomó lemezt, és hallottam még többet. És ettem jókat. Ezek persze nagyon sokszor nem írják felül a hétköznapok száraz elvárásait, amiket hiába sulykol a társadalom és a környezet, ha nem is olyan mértékben, mint ahogy a normális emberek állnak ezekhez, de magamon is érzem pár hétköznapi szükséglet hiányát. De most nem ez a lényeg. Hanem, hogy van minek örülni, mert ebben a mikró világban is, amiben a legkényelmesebben érzem magam, be beszivárognak még mindig, igazából egy hatalmasra nyitott kapun keresztül a jó dolgok. És akkor itt van két lemez punkoktól, amik nagyon nem punkok, de mégis valahol azok, amik keretbe foglalták ezt az egész évet. Ráadásul a két zenekar koncertjét egy napon is láttam. Csak arra már nem nagyon emlékszem, mert túl szűrűek voltak azok a napok.
Először a Merchandise második nagylemeze jött ki, és bár mindent imádtam eddig tőlük, elsőre átsiklott ezen az új anyagon. Másmilyen volt. Már nem volt benne semmi punk, legfeljebb csak zaj, ami tudatosan szimbolizálta a nihilt, de az egész inkább keltette egy pop lemez hatását, mint az eddigi dolgaik. A koncertjük szörnyű volt. Hiába voltam boldog, és olyan emberek között, akik már elsőre a szívembe lopták magukat, és hiába villódzottak a fények, voltam kellemesen részeg és akartam elhinni, hogy három ember egy ilyen kifacsart, hendikeppes felállásból is, hogy nincs dobosuk, kihoznak valamit, csak azzal, hogy minden este magukat adják, és ezt erőltetniük sem kell, sajnos az egész csak egy foszlány lett a részeg bólogatáshoz, amitől még a söröm is szénsavmentesé és tenyér hőmérsékletűvé silányult. Sajnos csalódtam, és nem maradt meg semmi. olyan volt, mint egy álom, amikor el akarok jutni valahova, de valahogy máshol akadok ki, hiába van bennem a szándék és a vágy is, hogy az uti célom végén legyek.  Annyira rossz volt sajnos, hogy a második este meg sem néztük őket, inkább csak bevetődtünk az autóba a Rank / Xerox után és visszamentünk a másik városba. Aztán hazajöttem, és valamiért elkezdtem hallgatni a második lemezt és csak azt. Bosszúból vagy dühből már nem tudom. És először mintha csak bűnös élvezetet adott volna, magammal szemben a szörnyű koncertért, aztán pedig csak rájöttem ez a zene nekem is szól, mert ez a zene legyen is akármilyen, de végül is csak igaz. Le lehet persze redukálni arra, mintha Calvin Johnson beszállt volna énekelni a new order-be. És lehet abba ringatni magam, hogy ezek ex cult ritual és minden más kapcsolódó zenekar tagok, mégis ez a lemez olyan, mintha csak egy mindentől független és véglegesen jól elszeparált szobában született volna. Mintha nem is más zenekarok hatottak volna rá, hanem maga az, hogy ők megértették a zenét. Azt, hogy hogyan lehet kifejezni érzelmeket ezzel. És bár post punk, egyáltalán nem jellemző rá az a falanszter érzelműség, kiégett panelekkel, és súlyos monotonitással. Sokkal inkább építkezik, az angels of light féle megfoghatatlan világból, ami hallgathatóvá teszi azt a művészetet, ami önmagát legitimizálja. Ez a lemez életmentésről szól. Srácokról szól akik bezárták magukat egy szobába, mert ott biztonságban vannak. És ott, amit megéltek a szobán kívül, abból táplálkozva, valami nagyobbat teremtenek, mint önmaguk, a problémájuk, a be és be nem teljesült vágyaik vagy a hétköznapi élet. Reményt keltenek azzal, hogy lehet ez az egész szép is, mert ez a zene szép és ez a szép akár lehet az egész is. Mintha egy univerzumot hoztak volna létre a takarók alatt, ahol, akik már elvesztették a szüzességük, újra elszeretnék ezt átélni, de most úgy hogy minden tökéletes legyen. A szövegekben is, van valamiféle modern lovers-t idéző puritán ösztönös őszinteség mindarról, amiben egy nemzedék szenved körülöttünk. Hogy beleszültek minket egy világba, ami túl drága, gyors, felszínes és rideg nekünk és itt kell túlélnünk. Ahol, ha már jólét nincs is, mert a fiatalkorunkat karrierépítés helyett magunkra költöttük akkor legalább boldogok legyünk, de ezt is nehéz megtalálnunk. Végigvonul az egész lemezen az idő miatti félelem, mintha egy átjáró vákuumából énekelnének, ahol már az idő túl öreg ahhoz, hogy bűntudat nélkül kisgyerekek maradjanak, de túl fiatalok ahhoz, hogy végleg felnőjenek. Egyfajta elfordulás ez a zene attól, hogy választ az ember, a parkban alszik egyedül egy forró nyári napon, vagy beismeri, családot kéne alapítani. És amíg az egyik édesdeden elringat a hétköznapokban, addig a másik vészjóslóan lebeg a még zavartalan percek felett. Ehhez meg jön az optimizmust csak a jelen zavartalanságára korlátozó, elringató melankólia, a végig harsány gitárok, és a gépiesnél kicsit tompábbra állított dobgép. Minden számnak van egy minimalista, de precízen kitalált fődallama, és amik könnyen egybe is folynak, ezzel szolgáltatva egy lebegést a lemeznek. Aztán néha agresszívra vált át a zene, vagy tökéletesen táncolható számok kerekednek ki, megtartva a pizsama bulis, otthon egymagában, mamuszban táncoló hangulatot, gangon elszívott cigarettákat, amikor a füst egy elejtett mosoly közül szabadul ki és kis didergést. Hajnalban diadalmas hazasétálást. Az ének uralkodik az egész lemezen, az éneken meg a szövegek, meg az a nem túl nagy hangterjedelembe bevonszolt remény, csalódás, tudás, félelem, kétség. Van az egésznek egy kortalansága, mint ahogy egy megfoghatatlan hangulata is. Egyszerre modern és ósdi, ahogy elringató, és felpumpáló. Összességében csak egy gyönyörű lemez, amit bárki elkészíthetett volna, és minden bizonnyal el is készített már millió fiú és lány, amikor inkább maradtak még egy percet az ágyban és arra gondoltak, hogy hogyan lehetne minden jobb és szebb, ha csak ábrándok mentén is, mint a valóság. Csak végre valaki meg is alkotta, mint valóságot. Az utolsó előttinek betett részegen mélabús, mutáns sanzon, ami amolyan óda a fiatalságnak, a nagyvárosoknak és a villódzó fényeknek mind egyszerre, miközben az egész úgy szól, mintha egy füstös bárba beszabadult, kiábrándult srác egy szakadt pólóban énekelne egy zongora mögül, maga elé roskadva, csak hogy a világba mondja, akkor is ha csak egy ilyen jelentéktelen szegletébe, mit gondol, hogy ne csak az ő fejében létezzenek ezek a képek. Ez a lemez legtisztább pontja, vagyis ami a legtudatosabbnak hat, a kicsit már fenyegetésszerű szerelmi vallomásával. Sosem foglak kiverni a fejemből. Ez az a pont, amikor egy kicsit felébred a lemez a tudatalattiból, és beismer valamit, amit talán nem is kéne. A fősodrás mégsem esik ki ebből az álomszerűségből amint már első szám megindít azzal, hogy levisz abba a világba, ami aztán egyből kinyílik, mert ott mindent szabad. Nagyjából az egész lemez ilyen. Egy álomszerű, néhol üvöltve süvítő zaj, ahol a dallamokat amolyan kicsit félszegen vállalt gyermekes érzelmek hajlítanak. Ahol néha próbálnak méltóságot kuporgatni maguknak, aztán rájönnek nincs azzal baj, ha valaki esendő, mert miért lenne hiba szeretni, vagy csak vágyni arra, hogy szeressenek és legyen minden végre egy kicsit jó. Vagy csak állt volna meg az idő, amikor minden jó volt.


A másik lemez, ami nemrég jött ki a Rat Columns debütáló nagylemeze, akik a merchandise előtt léptek fel pár hónapja. Már akkor rat columns rajongó voltam, amikor nem is hallottam tőlük semmit. Csak azt tudtam, hogy ki van benne a zenekarban. Az az érdekes, hogy eddig akármikor csináltunk zenekart, nagyrészt majdnem mindig az számított, ki milyen zenéket hallgat vagy, hogy milyen ember és nem az mennyire tud zenélni. King Buzzo mondta, hogy mielőtt elkezdett zenélni tudta, hogy jó zenét fog csinálni, mert jó zenét hallgatott, így tudta mi az, ami jó, és mi az, ami rossz, így akármit csinált azt tudta szelektálni és kontrolálni is egyben. Pont így tudtam, hogy valaki, aki megcsinálta a burning sensations-t, ami kb egy lou barlow zenei életútjának totemet állító, rajongói hardcore banda, a maga irányított primitívségével, és szabad csapongásával stílusok és hangzások között, és ugyan úgy beletette a rank xeroxba azt az elképesztően nyüzsgő frusztrációt, mintha megveszett gitárdallamok egy kafkai labirintusból akarnának rohamléptekben kiszabadulni, az nem tud hibázni. Talán ez valahol a szóló projektje is lehet, legalábbis az inkább délutáni ablakon kibámuláshoz asszisztáló kislemezének borítója ezt sugallja, ahol egy folyosó mélyén, egy széken ül egyedül egy nyitott ajtajú szobában. Még a kislemezt is csak később hallottam, mint őket láttam élőben, a Maximum házban hallgattam meg, a koncert után, ami lehengerlően jó volt. Kontrasztba került is a kettő, mert míg a koncert dögös volt és lüktető és bénán kemény, olyan hogy reményt adott még az ilyen jelentéktelennek tűnő emberek is képesek arra, hogy valami igazán jót csináljanak, ezzel bebizonyítva, hogy csak nekik van jelentőségük, addig a kislemez inkább volt csak háttér zaj. De jött a nagylemez, és kevés ennyire komplex dolgot hallottam idén. Minden szám, hiába adnak ki egy teljes egészet, különböző. Annyi műfaj, hangulat és érzelem keveredik, hogy olyan mintha valaki teljes életét élnénk meg. Mert nem csak hogy sokszínű, de végig olyan, mintha egyvalaki narrálná a saját belsőjét. Komótosan indul egy prüntyögős számmal, amiben a félszegen kipengetett, semmibe konyuló gitárhangok, mintha kisebb mankókén szolgálnának ahhoz, hogy végre feltápászkodjon a zenekar és összeszedje magát, hogy elkezdjen játszani. Ehhez a háttérben kísérteties, köd fedte búgás jól megalapozza a se nem túl vidám, se nem túl szomorú, de valahol ott középen nagyon buzgó hangulatú lemezt. Aztán a szomszéd falak jól szigeteltségén keresztül ártalmatlanul, de annál hatásosabban átszivárgó garázs rocktól kezdve, az új zélandi gitárhősöket megidézve nyúl a clean, chills de még a dead c zivatar áztatta zörejeihez, vagy szúrósan szép, hadonászó gitárjaihoz is. Mintha dalokat írt volna valaki az esős időhöz, amikor minden kiürül, és az emberektől megszabadulva, de az ők alkotta térben, a viharban sétálók új környezetükben kirándulnak. Néha Kevin Shieldsi zajmasszákból tornyoz magának lustán csapongó hanghullámokat, és lesz olyan pár szám mintha valami elnyűtt kazettán hallgatnánk a loveless nyers demó felvételeit, fél oldalasan elfekve, egyik fülünket a párnánkba süllyesztve. Elmosódnak számok és a dúdolásnál vagy motyogásnál kicsit hangosabban kántál ez az ember, mégis olyan határozottan lejön az, amit akar, mintha üvöltene. Mintha egy filmzene lenne egy élethez. Mintha azért írt volna pár számot, hogy azok passzoljanak csendes kerületek üres parkjaihoz, és az éjszakákhoz, amikor lassan és céltalanul sétálgatnak bennük. A dalokat összekötő átvezető hangtájak mind egy mozgást fejeznek ki, olyan komótos bámészkodó körzést, ami a pröntyögő, puttyogó, kattogó és sípoló hatásaikkal emlékeztetnek, egy újhullámos német sci-fi film avíttasan futurisztikus asztal nagyságú számítógépeinek robotikus zajára, miközben az ember alkotta városi természetnek is adnak egy kellemesebb alapzajt. Az ének a háttérben marad, dallamaik olyanok, mintha egy elrejtett gitár játszaná őket. Mintha a szél hozná őket egy ködös, kiürült tengerparton ahol ballonkabátok zsebeibe temetett kézzel billegünk, keresve önmagunkat, meg remélve, hogy valakivel összefutunk és összekötjük az életünk. Mint amikor pár napja terveet kadet hallgatása közben egy ködös hídon szerelmes lettem egy piros bakancsot viselő lányba, aki éjjel a semmibe meredt perceken át. A feszes, de mérsékelt katyvaszból, kibukkanó gitárdallamok átszövik az egész lemezt és az elmúlást, eltávozást, elhagyatottságot sugalló szövegek, hangulata és dallamosan lemondó ének ezzel jó párhuzamban vagy. Hogyha vége is van valaminek, azért volt valami, ami véget ért, és lesz is, mert van is most. Még a nyárnak odázó dal is, amolyan augusztus utolsó napjain mélázó zörgésre ráhangosított akusztikus ballada, aminek pattogása úgy suhint meg, mintha fák lombjain átszűrődő napfényben forognék szédülésig. A dolgok legmélyén az egész szívfacsaróan egyszerű. Itt van egy srác, aki nagyjából rájött milyen élni. És diszkréten el is mondja, eszközök egész tárházával. Ha van olyan zene, ami halkan is idegesítő, akkor ez hangosan is kellemes lenne. A maga torokba gombócot facsaróan csilingelő, vagy nyugtatóan búgó dallamaival. És hiába tökös, feszes és magabiztos végig, vagy lehet táncolni majdnem mindegyik számra, a tánc közben azért az az érzés fog el, hogy sörtől megfáradt szemhájak mögül is félszemmel látszik a diszkó mindjárt zár, kint pedig már hűvös van és lehet mégsem jött össze az a lány, azért legalább volt olyan is, hogy egyszerre táncoltunk csak nem fordultunk egymás felé. Az utolsó tökéletes perc. A lemeznek van egy válogatás kazetta hatása is, csak itt nem különböző előadók dalai vannak összeválogatva, hanem valaki fogta magát és írt tizenöt dalt, hogy önmagán keresztül fejezze ki egy nemzedék cammogó útkeresését. Ugyan annyira szól ez a zenéről, mint amennyire egyben erről az egészről is.

2012. június 29., péntek

Szokásos kör. Viszont most ahelyett, hogy csak reklámoznék, ezt a koncertet már Buval ketten szervezzük és gondolom kurva jó lesz. Mert annak kell lennie.


Hogy tovább reklámozzam a dolgokat, amiket mással csinálok. Teljes kanyarba ért a közös fanzineünk Fefivel. Ez abból fog állni, hogy én már nagyon nagyon régóta akartam együtt működni valakivel, aki rajzol én meg írok, csak eddig nem tudtam milyen formában, és hogy kivel. Ez mostanra már kezd kikristályosodni egész jól. Szóval én írtam bele, ő meg rajzolt. Mondatok, párbeszédek, félperces történetek és zaklatott, gyönyörű rajzok. Hogy hány oldalas lesz az még talány, de neon skinheads in electric wheelchairs lesz a címe, és olyan július közepén, augusztus elején már lehet belőle markolni. Ha érdekel, hogy hogyan juthatsz majd hozzá, vagy csak meg akarod írni, hogy hűű basszus ez geci jó, akkor írj.
Elvileg lesz új zenekarunk is, amiből még csak a lelkesedés van meg, de én már nagyon fel vagyok pörögve miatta. Emellett a szextank is lehet nemsokára ki fog nyomni valamit, de lehet egyből két kislemezt is.
Basszus most jöttem rá, hogy ez az egész olyan, mintha az lenne az érdekes velem mi van, nem pedig az, hogy mit csinálok. Hát a másik blog még mindig frissül havonta. Meg készül még fanzine, ezért van az online hanyagolva. Viszont állást keresek. Vagyis szeretnék befutni annyira, hogy azért kapjak pénzt, hogy ganxsta zolee-val meghallgatjuk a creem lemezt vagy megkérdezem újonc pétert mit gondol dj pókszörnyről és miért olvas fel verseket ahelyett, hogy szopatásról rappelne. nagyjából ennyi. tökre csak ez van.

2012. május 25., péntek

reklám reklám reklám

most, hogy modoros laci a boldogsága érdekébe kanadába szökik, hogy ott aztán bicikliket lopdosson. úgy tűnik Borics veszi át a terepet egy rögtön erős nyitással. év egyik koncertje:

nem mellesleg ő csinálja majd a magyarországi white lung koncerteket is szeptemberben. legyetek hálásak, meg ne legyetek hülyék vagy akarjatok rosszat magatoknak és gyeretek el, hogy másoknak is kedvük legyen elhozni olyan zenekarokat, amiket szeret. vágjátok keep the scene alive!

ha nem tudjátok hol a helyszín írjatok. akár nekem is.

http://www.facebook.com/events/285331948213825/

2012. május 8., kedd

hiányzik ez a blog, de annyira pazarlom az időm minden baromságra, hogy mostanában csak az mrr-es írásaimat tudom rendszeresen csinálni. viszont mostmár nem csak vendég író vagyok, hanem ilyen fejléces vagy milyen. meg aztán nem unatkozom, hanem ilyen dolgokat csinálok:
ez a blog nem halott. csak több kávét kéne innom. meg majd befejezni a fanzine-jeimet amiket csinálok/unk.

2012. február 8., szerda

reklám

tényleg csak a gyönyörű plakát miatt, amit én ollóztam össze. meg kb egy éve játszott először a szextank, ugyan itt. azóta jó sok dolog történt. basszus mennyire hosszú volt ez a 2011. meg lesz mindig zajos és jó wolf shaped clouds meg a hibázni nem tudó kemény henrik, akiknek már hallottam a keveretlen demóját és hát kurva jók. ha jönnél, de nem tudod hol a hely, akkor írj e-mailt és beavatunk. vagy csak úgy írj egy e-mailt, ha nem vagy pszichopata fiú. sajnálom skacok de bizarr, hogy randikra hívtok.

2012. február 5., vasárnap

szóval

még 2011 utolsó napján kaptam egy e-mailt, hogy szeretnék ha írnék az mrr-be. ez meg is történt. elvileg ebben az újban ki is van nyomtatva. hogy ez mennyire lesz állandó fogalmam sincs. de addig itt van amit írtam. kicsit bővített változat, mert ők szókorláttal dolgoznak. én meg eléggé nem.

http://punkersblock.blogspot.com/

2012. január 31., kedd

oi

Azt hittem menni fog. És egy ideig ment is. Amikor még belsd-zett haverok szóltak hajnali háromkor, hogy az asztórián az elefántok mellé begördült az éjszakai buszom, és akkor reggel visszanyelve a hányásom bementem 12 órázni. De mostanában már elfáradtam, és mert nem adom fel, ezért csak a hátamon fekszem, szlovén filozófusokat hallgatok és arra ébredek fel, hogy horkolok. Ahelyett, hogy aludnék. De aludni, az olyan, mint megadni magam. Aztán meghallgatok mindent, de legtöbbször csak ugyan azt sokszor. Ez volt egy ideig, de aztán megembereltem magam. Nem nyomhat le ez az élet. Mert ez az élet nem az az élet ami engem érdekel. Az én életem a patkány élet. A cigi füst, a zaj, a fura gyerekek, a tini lelkesedés húsz éve fölött, a szakadt farmerek, és eltaposott tornacipők. Tavaly alig csináltam valamit, azon kívül, hogy másoknak siránkoztam. De idén ez másként lesz. Lesznek majd nagy hírek, mert most valami olyan van készülőben, amire mindig is vágytam, de ezt majd akkor, amikor végre hivatalos lesz. Készülnek fanzine-ek is. Ha minden jól megy három darab is ki fog jönni ebben az évben, amit vagy én írok, vagy közreműködtem benne. Lehet lesz szextank rendes lemez is, és lehet még lesz valami új zenekarom. Jó lenne, mert nem tudok már csak úgy ülni. Legyen az 12 óra is. De ha végeztem a munkával mindig olyan boldog leszek, hogy olyan 5-6 óráig még képtelenség lelőni engem, hogy végre élhetek. És felhagytam végre azzal is, hogy csak egy zenekarnak hallgatom egy lemezét egy hónapig, mint valami vallási fanatikus. Bár lehet megint elő fog ez jönni. Mert bár eddig is szerelmes voltam lou barlow-ba, de hogy mostanában naponta meghallgatom a bubble and scrape-et, nem tudom nem azt érezni, hogy söröznünk kéne. Nekünk kettőnknek lou-val. Aztán mondhatnám neki részegen, hogy tök jó, hogy a Poledo miatt jött össze a csajával, aki elhagyta és a Soul and Fire miatt jött vissza hozzá, aztán maradt a felesége máig. Ha jól tudom. De lou barlow az összes szerelmes számát, erről a nőről írta. Mindet. És ezekben a számokban. Olyan tökéletesen van dokumentálva az, milyen szerelmesnek lenni, lelkes fiatalként. Az összes bizonytalanság, törékenység és lelkesedés meg teljes behódolás. Néha érett, néha meg teljesen arcot csapkodóan gyökér. Vak. De végig igaz. Szeretem én a költői szövegeket, de amilyen pontosan és közérthetően meg vannak fogalmazva itt helyzetek és gondolatok annyira csak a modern lovers szövegeibe szerettem bele ugyan ebbe a formába. És Johnathan Richman tényleg az egyik kedvenc szövegíróm, az összes szövegíró közül a világon. Egyszer azt olvastam a Sonic Youth-ról, hogy elárulták az undergound-ot, mert fogták az összes stílusból, ami tetszett nekik és úgy rakták a számaikba őket, hogy az csak az ő kulturális naprakészségük fitogtatásaként jött le. Hát ezzel annyira én nem akartam foglalkozni soha, mert ha igaz is, a sonic youth akkor is az ami, a sonic kibaszott youth. De ebben a Sebadoh lemezben imádom azt, hogy hiába egy gyönyörű lo fi lemez, amin érződik, hogy megzavarodott, kopott ruhás, bozontos hajú emberek játszották fel, pár megtaposott sörös doboz mellett, néha annyira túlmutat ezen a körön a számok gyökerét adó erő, hogy olyan mintha még olyan totálisan elbaszott zaj zenekarokra is hatottak volna, akiket én imádok hallgatni, és ezekkel kergetem ki a nekem túlórát csinálni vendégeket a munkahelyemről. Itt tényleg nincs mit cifrázni. Ilyen az amikor már korban nem vagy fiatal, de az élet mégis megrogyasztotta a térded, te meg csak válogatás kazettákat akarsz készíteni valakiért vagy valami ellen. Még mindig fanzine-ekben gondolkodsz és még mindig csak koncerteken szocializálódsz.  Néha annyira egyszerű, de a magától értetődőségétől meg egyszerűen zseniális pár téma, már amikor nem ilyen kicsit színlelt szellemi fogyatékossággal szeretnének vadulni, vagy össze visszajátszani. Azok olyan részek, hogy elhiszem ők valójában nem is tudnak zenélni, csak véletlenül oda nyúltak, ahol minden egyszerre jól hangzott, és maguk is le vannak ezen döbbenve, hogy ilyen hangok kijöhetnek a gitárjukból. Kicsit ennyire hihetetlen ez a lemez. A szövegek, a zene az egész atmoszféra. De amennyire hihetetlen annyira érezteti velem azt is, hogy ennek léteznie kell. Mert ott van kicsit mindenkiben, akinek tetszik. És azelőtt is ott volt mielőtt hallotta volna. Kicsit arra emlékeztet, amikor még a Smash Your Head on the Punk Rock-ot hallgattam gimibe járva, walkmanen. Hogy milyen volt gimisnek lenni, és két világ között hintázni, hagyni, hogy mindenki elmebetegnek higgyen. Ez tegnap jutott eszembe, hogy akkoriban Small Faces-t is hallgattam. Tizenhét évesen. És csodálkoztam, hogy nem volt nemi életem. Hogy most megint rátaláltam erre a Sebadoh lemezre, kinyitott bennem valamit, hogy megint érdemes zenét hallgatnom, jó sokat és mindenfélét. Mert, ahogy írtam, ez a lemez is olyan központja mind annak, amit szeretek. Mert hát mind kicsit ugyan olyanok vagyunk, csak más tempóban meg hangerőn.
Valahol ez akasztott meg abban is, hogy írjak 2011-es listát. Akartam. Csak. Függő vagyok. Mert alig volt már időm. És magamtól nem is tudtam volna. Úgy értem volt egy csomó lemez, ami tetszett. De egyikről sem éreztem, hogy ez lett volna az év lemeze. Mert ebben az évben nyolcvan százalékban csak friss demós zenekarokat hallgattam, akik tényleg kurva jók. De mindegyik ugyan olyan. Mintha csókolóznék egy csomó gyönyörű és szellemes lánnyal. Mindegyikbe bele tudnék szeretni, de mivel minddel csókolózom egymás után, ez már érzelmileg követhetetlen és inkább akkor már a női nem iránt rajongok, mint személyekért. Hogy ez rossz e vagy jó e. Szerintem egyik sem. Már ha a zenehallgatásnál maradunk, mert hiába csókolóztam tavaly négy lánnyal is, azért attól még messze vagyok, hogy félvállról vegyem bármelyiküket is. szóval, amikor november harmincadikán összeírtam vagy hatvan lemezt, ami tetszett, úgy fejből, meg egy kicsit puskázva, akkor december tízig megvolt még bennem a remény, hogy jó tudok majd írni egy listát. De aztán rájöttem minek. Haragudtam magamra, hogy képtelen vagyok erre, és azon agyaltam mégis mi a faszért kéne nekem listába rendezni mindazt ami tetszett, és ezekről még írni is? Akkor is, ha erre se időm, se erőm és akkor mondjuk ki kedvem sincs. Függő lettem, de én nem akarok az lenni. Csak örülni a zajnak. Calvin Johnsonnak igaza volt, olyan nincs, hogy az év legjobb lemeze. Csak lemezek, amiket szerettünk. És az, hogy nem írtam róluk most már nem tudott zavarni, vagy azt az érzést keltetni bennem, hogy megcsaltam volna őket. az hogy másoknak nem írtam róluk, meg eddig sem érdekelt. Különben is. Az év vége felé legtöbbet a tavalyi White Lung lemezt hallgattam. És egy teljesen más élethelyzetben és hangulatban, mint amikor kijött és először hallgattam, most még jobban tetszett. Még leveleztem is kicsit az énekessel, bizarrul személyes magánéleti ügyekről. Ennek kapcsán meg megint beleestem totálisan a punkba, és abba, hogy itt emberek megosztják a történeteiket. Mert lehet valami dalszöveg elbaszott. Attól nem szomorú leszek, hanem azt érzem, nahát, ez mással is megtörtént, nahát, nem vagyok egyedül. Mert lehet, úgy érzem, elbaszott vagyok, vagy körülöttem minden az, de tegye fel a kezét, aki azt hiszi, ő érzi magát ezzel így egyedül. És szerintem ez a defekt dolog kiégett rendesen. De akkor is. Amikor december 23.án elérhettem volna az egy órával korábbi éjszakaim is. Azt mondtam leszarom, megiszok még egy sört a barátaimmal. Mert valahol ők is a családom lettek az eltelt egy év alatt. És ha nem is mindükre támaszkodtam rá úgy, hogy kiöntöttem nekik a lelkem, azért mindig ott voltak, hogy legyen kivel elmennem. Aztán amikor december 24.én éjjel találtunk még egy kocsmát, ami nyitva volt, aztán véve pár sört megnéztük egyikünknél a karácsonyi vakációt. Hiába látszik úgy hogy ez csak patkány élet, ez a mi életünk és ez kurva jó nekünk. Kurva jó, mert vagyunk egymásnak, és igenis vannak olyanok, akik nem dőlnek hátra a saját szarjukban, mert ha csak rájössz arra, hogy bajod van, vagy baj van veled az semmi. Ha teszel ellene az már valami. És igazából ebben a közegben, ha valaki elkezd kapaszkodni, nem fogják vissza lökni. Meg igazából honnan tudjam, hogy amit én nihilizmusnak látok az másoknak is az e. Azt tudom, hogy én mit akarok, és ha azzal foglalkozom, akkor nem hiszem, hogy mások dolgai zavarni fognak. Ez az egyetlen kiút, mert akkor is jól éreztem magam, amikor mindent leszarva elmentem berlinbe pár napra. És most is jól érzem magam, hogy végre írok. Vagy amikor a készülő fanzine-jeimen gondolkodom. Amikor Sebadoh-ot hallgatok. Amikor reggel ötig rohadok ragadós asztaloknál azokkal, akiket nem csak elviselek, hanem bírok is. Nem olyan nagy dolgok ezek, de amilyen béna néha az élet, még ezek a kis események is tudják ezt ellensúlyozni. 2011-ben a legjobb dolgok között volt a Swans koncert, a The men, a Milk Music, elutazni kétszer berlinbe, a Noem, a Panzram, a Shopperts, hogy Spencer megint eljött budapestre, a Szextank, hogy láttam a Hot Snakes-et, hogy megismertem új vagy csak szorosabb kapcsolatban lettem már régről ismert emberekkel, hogy közösen csinálok velük a jövőben nagyon klassz dolgokat, a Puerto Rico Flowers, az összes grunge hangzású, zajos, pincékben felvett, szegecselt dzsekis, szoknyás, szakadt vans cipős, szenvelgős, monoton, post punk, panel dzsungelek gazázsaiban gyakorló zenekar. A death rockos crust bandák, amiknek a nevében death, dark, neo szó volt. Az európai zenekarok, amikben nők énekeltek. Mindegyik. A hosszú autó utak. Pizzák. Okádni itt ott. Egész nap inni a balaton parton. Nevetni vagy sírni a barátaimmal. Látni őket mosolyogni és úgy érezni ott és azokkal vagyok, akikkel kell. Ha most előre nézek, azt mondom 2012 egy jó év lesz. rengeteg dolog van, amit várok, ami már pályán van és ha történik jó lesz, amit még pályára kell tenni és meglátjuk hogyan lesz. 2011 egy fontos év volt. Néha kurva jó, néha egészen szörnyű. És remélem azzal, hogy idén megint fogok dolgokat csinálni, mindenkinek tiszta lesz, hogy amit csinálok, vagy ami vagyok az nem klassz. Vagyis azoknak nem klassz, akik nem olyanok, mint én, és akik iróniát reggeliznek, azok mit is tudnának arról a klasszról, ami nekem az. Ennyit a múltról. Inkább ti is bánjatok úgy a pénzzel, mint a konfettivel és a barátaitokkal, mintha a temetésükön lennétek, és csak a jóra tudtok gondolni, és minden percet ajándéknak vesztek.

Nézzétek, milyen jó dolgok lesznek idén:



olvassátok Borics-ot:

http://telatanyan.blogspot.com

És ahelyett, hogy mindenféle antifa meg ilyen olyan globális hangzatos dolgokba fognátok bele, inkább legyetek antifaszfejek és nyugodtan kezdjetek bele, hogy akár a barátaitok közül is gyomláljátok ki azokat, akik szexisták, homofóbok vagy csak egyszerű agresszív seggfejek, akik veszélyt jelentenek másokra.