2010. június 19., szombat

blackout summer

Pár napja, mielőtt lefeküdtem volna éjjel, részeg gyerekek gördeszkáztak és estek el az autóút közepén, ami a házam előtt megy. Aztán zihálva és részegen suttogták összeakadó nyelvvel az éjszakába, hogy ez kurva jó. Kicsit még bámultam az autópálya távoli fényeit, hogyan vibrálnak a szemüvegem nélkül, és akkor egy farkasszerű kóbor kutya tűnt fel, a világító fehér szőrével, ahogy a parkoló autók között szaglászik, majd megunva a lebetonozott civilizációt, inkább a parkoló tövéből ívelő domb vaksötétjébe sétált bele. Ilyen fasza zajok zavarják meg a szomszédjaim csendes éjét. Nekem bezzeg kurvára tetszik, bármi ehhez hasonló történik.
Igen, megint a fura zajról jön majd sok sor. Olyanról, ami esetleg másokat fel is verhet a pedánsan alá ágyazott álmaikból. Akkor sem segíthetek rajta. A gitár menthetetlenül kezd a kedvenc hangszerem lenni és a gitározás a kedvenc témám. Majd ha már tényleg minden mindegy lesz és elkezdek jazz-t hallgatni, fogok írni eleget a dob meg a basszus összjátékáról, már ha a jazzben azzal parádéznak. Faszom tudja kezicsókolom. Jó nem adom a hülyét. Tudom én jól, hogy van a jazznek is egy olyan erős vibrálása, ami már eléri a számomra oly csábító őrületi fokot, csak ezt a típust nincs türelmem keresni. Azt, ami még ügyesen megtartja a határokat arra fele az őrület környékén. Valószínűleg azért sem, mert ez a jazzerek esetében visszafogással jár és még mindig rohadtul nem szimpatikus a túlképzés, akkor sem, ha az önmegtartóztatással párosul. Nagyon szeretem, ha valakik a semmiből tudnak jót csinálni és most arról lesz szó főként, akik tudják mit csinálnak, általában a legtöbbet amire képesek, mégis a legtöbb embernek ez egy hangos semminek tűnik, nekem pedig mindennek. Elég sokszor esik itt szó a szerencséről meg arról, ha valaki nagyon ügyes. Talán ez az a két tulajdonság, amit a legjobban tudunk irigyelve gyűlölni, ha másokba több jutott belőlük, mint belénk. De amikor észre veszem a valóságban, azt a hangzást, ahogyan zenekarok szólnak, ezzel egy biztatást adva, hogy ami megfogja a figyelmem az lehet nem csak időpocsékolás, már nem érzem magam annyira kívülállónak. Úgy ahogy a jazznél érezném. Ez van meg akkor, ha úgy szól valami, mintha egy 1 órás Velvet Underground lemezt játszanának el teljes egészében másfél perc alatt. A szokni való velvetes léhaság nélkül, amit a sok heroin és Warhol faszoskodása bont kicsit szét. Így konkrétan csak a hangok maradnak, az atmoszférát, amihez kell egy hozzáállás, felcseréli a zihálás, amit könnyű szeretni, főleg ha az ember fiatal, sört iszik és szeret kurjongatni. Én pedig majdnem mindet szeretem, néha. Mostanában esténként amikor a felújítás miatt feltúrt környéken sétálok, kevés dolgot hallgatok szívesebben, mint White Lung kislemezeket. Zseniálisan zeng és zúg az egész, amire egy stramm kiállású, az ének tiszta hangzását zsigeri geciséggel oldó csaj énekel rá és az egész vad, klassz, fülbemászó és imádnivaló. Keresem is közben a tekintetemmel a részeg gimnazistákat, akiket mert nem baszogatnak a tanáraik, végre futkározhatnak fel alá, hogy minél több dolgot törtjenek el és telibe rosszalkodják a szabad éjjeleket. Kurva jó, ahogy a kioktató ének mögé besorakozik ez a gerjedő zene és mert az ének csak előrenéz, hátul úgy kotyvasztódik össze-vissza a zaj, ahogy csak akar, szabadon, de valami egyszerű és elkapható dallamot rugdosva a számokba. Megint elő lehet jönni a Wipers-szel, de a White Lung inkább levette, hogy a Wipers-ben mi a hatásos és átültették a női létbe, ami dühös, lenéző, kiszámíthatatlan mégis meghalok érte, hogy még egy számot hadd haljak, aztán még egyet és így tovább. Olyan lendületesen diktálja az erejét, hogy folyton lenyom és tényleg csatlakozni akarok ahhoz a bandához ami működésének lehetne indulója az egész diszkográfiájuk. Sajnos még csak három kislemezük jött ki, mindegyik egyformán jó, de most már nemsokára jön a nagylemez.
Fura azért, hogy inkább a White Lung és nem a Huggy Bear a legdühösebb, a most tárgyalt zenekarok közül. Huggy-ék inkább klasszak és szellemesek, forradalmárságuk ellenére is, mind a zenéjükben, mind temperamentumukkal. Szoktam őket az angol Fugazi-nak hívni, ami annyiban igaz is, hogy bár erősen a punkhoz kötődnek, annyira mennek a saját fejük utána, hogy el is szigetelik magukat pont a zenéjükkel mások zenéjétől. Tegnap este vagy egy egész utcahosszon keresztül azon gondolkodtam, hogy direkt rezonál e be az ének néha annyira, mintha valami jó szándékú házibuli szakadt membránú hangfaláról szólna a fülembe. És csodálkoztam bele az elfeketedett égbe, hogy milyen aranyos pop alapú számok közé tesznek be sikítva sodró gitárokat. Hogy a velvet underground hasonlatnál maradjak, mintha a banánt nem csak komótosan meghámoznák, hanem aztán jól össze is pépesítenék. Legjobban a kontrolált káoszon kívül azt szeretem a Huggy Bear-be, hogy nagyon el tudom képzelni, milyen királyok lehetnek a tagok, hogy korai politikus, üvöltő basszusú rappet nyomatnak punkoskodástól távoli szabadidejükben és tuti éjszakánként még nyitva tartó kávézókban lógnak ahol már pislákoló agykapacitással dalszövegeket írnak szalvétákra és csendben egymás elé csúsztatják. Aztán ha eljön a reggel egy reggeli után még hazamennek és ritka soul lemezeket hallgatnak. Aztán beszállnak a Comet Gain-be. Szóval a Huggy Bear elhiteti velem, amit nagyon imádok, hogy ez a zenekar kurvára többet vág magának az egészből, mint amit játszik. Ez csak annyiban sántít, hogy sokat játszanak, csak aprólékosan vannak az elemelt területek hordalékától portalanítva és egymáshoz rakva az elemek, amitől komplex és egyedi lesz, eléggé, hogy az összes lemezüket élvezet lehessen hallgatni. Mert például van olyan Fugazi album, ami nem jó? Ha ilyen lenne szervezkedni biztos már rengeteg lakásokban összejövetelező társaságnak lennék a tagja. Csak azok inkább lennének kúl házibulik.
Na jó most már tényleg rátérek az igazi kibaszott zakatoló zajra. Ami annyira elszántan durva és sűrű és jópofa, hogy még a kezdő sorokban taglalt őrült jazzt is térdre kényszeríti. Amikor David Lynch megálmodja milyen lesz a következő filmje, valami olyan elmemenet melléktermékeként termelődhetett ki a Homostupids. Ennyire durva, hangos dolgot kurva régen hallottam. Rendben, a No Age is kaotikus miközben rohadt szép dallamokkal operál, mint ahogy a My Bloody Valentine is, de a Homostupids-ban nincs semmi olyan klasszikus szépség. Csak nagyon jól hangzik és olyan groteszkül szenvtelen vagy egyszerűen csak leszarja kinek tetszik ez. Mert ugye idegesíteni nem hogy csak elviselhetőbb, hanem kellemesebb is, annak aki csinálja, ez viszont, ha akarja ha nem, megfogóan jó a kvázi elszenvedőnek is. A skandináv black metal is olyan kibaszott sűrű és pusztítani próbáló, hogy a zene nekem kurva lassúvá válik ettől, és csak egy vezérdallam himbálódzik komótosan össze vissza, mintha bakancsbámuló zene lenne. A homostupids viszont hiába sűrűn vibrál minden pólusából, pont ettől nem ilyen monumentális hintázás a zene, inkább egy olyan csikizésre emlékeztet, amit még élvezek is. Vagy valami kibaszott durva párnacsatára, amiben a második világháború véresebb frontjait rekonstruálják fehérneműs, részeg lányok, esetleg amikor rázom a fejem, a megnőtt hajammal és több ezer száll csapódik a boldog arcomba. Ez a zene éles, harsány és annyira emlékeztet az életre, az élni akarásra, hogy jobban tud lelkesíteni, mint valami patetikus szép zene, amit sportfilmek utolsó perceiben játszanak be, hogy lassítva fusson gyorsabban a csatár. Nekem sincs hangulatom mindig a gonosz és durva zenéhez, de ez már annyira kifordult és valami egészen szokatlanul más, hogy tényleg bármikorra el tudom képzelni. Vagy csak én lettem hülye és igazából sima, tökös punk számokat játszanak gerjedésig feltekerve? Olyan, mintha valaki megbaszna egy tavat, és az kurva vicces lenne.
Ha a Homostupids punkot játszik túlcsavarva, akkor a Puffy Areolas valami olyan rockot csavart túl, mint amit J Mascis szerethet hallgatni ha csontra betép. A pontosságot, kedvesen csak néha célba találó nagyon vastagan döngő basszus, mint egy domborzati magaslat úgy emelkedik a zene fölé és rugdossa azt előre. Már ha rockolni akarnak. Ami állandó a zenében az egy beazonosíthatatlan hangszer fáradhatatlan zúgása, búgása, visítása. Különben, mint egy jó narkós, akinek van elég cucca, csak a hangulata hullámvasutazik folyton, úgy váltakoznak a számok milyenségei. És ez kurva jó. Ha a Meat Puppets nem szív be annyira, hogy elfelejti milyen volt az első kislemezük így szóltak volna később. Legszívesebben egy nap rohasztotta füvű kertbe levinnék egy jó nagy magnót, betenném őket és össze-vissza kapálóznék vagy pörgetném az egy rongyra harapott szájánál fogva a jámbor vérebem. Arra emlékeztetnek kicsit, amit mindig is szerettem. Az emberi bénázást és kiborulást jó messziről. Szeretem látni az esti sétáimon, hogy páran égve hagyták az autóik lámpáit, vagy elhagytak valamit az utcán, esetleg valaki a távolba üvölt, mint egy állat, jó részegen. Ha közelebb jönne ez a sok ügyetlenség és nyomor, biztos ledarálná az agyam, de szerencsére messze van, így a sok zaj, ami közénk áll, csak vonzóvá teszi. Ennek eléggé örülök.
Érdekes, hogy a magamnak nemrég felfedezett, washingtoni tényleg post hardcore zenekarokat, hiába lehetne kötöttnek nevezni, mert mindenfele rájuk aggatták a megnevezésileg csúnyábban hangzó, mint zeneileg, matek-core jelzőt, legjobban azokra az éjszakákra emlékeztetnek, amikor a befejezett sörösüvegeket az utcai lámpák fényébe dobják fiatal gyerekek, aztán morognak hozzá. Kísért az érzés, hogy a Circus Lupus Pulp-ja honnan olyan kurva ismerős, a kiégő villanykörtéivel és széteső díszletével. Azt hiszem ők, meg a Monorchid majdnem ugyan az, és ha még bevesszük az egészbe a Kerosene 454-et, meg a Hoover-t, kapunk egy jó adag vad gitározást és központi bőgőket, cirkáló vagy éppen befeszült dobokat, meg a flegma énekbeszédtől kezdve a mániákus üvöltözésig mindenféle dalolászást. Az a hatalmas energia, ami feszül ezekben a zenekarokban, jól tüzeli a lendületüket. Ez a korszak volt, amikor a zenekarok nagyobb, egyszerű termekben, egy szinten játszottak a közönséggel, ami körbe állta őket elég nagy U alakot hagyva, hogy a gitárjaikba kapaszkodott zenészek kiélhessék magukat, kicsit. Aztán az egész teremet behinthették kacskaringózó gitárszólamokkal és itt-ott, a háttérből, a sarokból felbukkanó énekkel, ösztönös bekiabálással. Aztán a délutáni matinéból mindenki vagy hazabiciklizett vagy valami becsületkasszás vegetáriánus kifőzdében beszélték meg mi a pálya. A Kerosene 454 tényleg szép zenét játszik, és egyáltalán nem lehet, a legkisebb mértékig sem semmilyen szörnyű vagy mű dologra asszociálni az ő post-jukkal kapcsolatban. Ez egyenes ági leszármazottja a jó hardcore / punknak csak már kicsit okosabb és kitaláltabb, de buzog benne a fiatalság ereje. Fáradt fülledt, elkeseredett estét leíró hangzás, amikor egyszer nyáron egy tetőn rohadtunk, sört ittunk, aztán haza jöttem és megnéztem a taxi sofőrt egy kicsit mámorosan. A kegyetlen és kitartó bogarak zümmögése sem zavarna be, ha esetleg egy a fejhallgatóm alá szorulna. A fiatalság végül is ilyen mélabútól inspirált néha. Még a nyári slágerek is, amik szezon elején jönnek ki, hogy a partra kényszerítsék a srácokat, azok is hordoznak legalább a refrénben valami mély keserűséget, hogy kapaszkodni kell mindenbe, amibe lehet, mert valami hamar véget ér. Ezzel szemben a revolution summer után ezek a bandák inkább röhögtek és alkottak valami olyat, amit nehéz elveszteni, mert egyrészt van egy felszámolhatatlan gyökere, másrészt pedig megáll magában is, mai napig stabilan. Hiába szól modernebbül inkább az erő és elképzelés dominál a zene mögött, nem az, hogy már unták a banánt és ezért újítottak be pár új fogást a gitáron.
Múlt hétvégén olyan szép idő volt és annyira ki akartam mozdulni, hogy elmentem egy budai kis kocsmába ahol egyszer egy kellemes húsz percet töltöttem el egymagamban, miután egy kellemesebb randin vettem részt és kellett egy sör, hogy szabaduljak a keserédes búcsúzás zavaró mellékízétől, és inkább csak azokra a klassz dolgokra emlékezzek, amik a randin történtek. Sajnos arra már a házam előtt jöttem rá, hogy világbajnokság van és valószínűleg lesznek a kocsmában üvöltöző emberek. De így is kellemesen elüldögéltem a pultnál, háttal a tévének és szemben az egész kedves pultos csajjal. Tetszett, hogy majdnem mindenki elég fura volt, köztük persze én is, aki azt élvezi, hogy mások furák és ráadásul délután ül be pár sörre, egymagában, nyáron. Kicsit aztán a nap erejétől, meg attól a pár sörtől, amit megittam, kedélyesen zsongott a fejem, amint hazafele tartottam. Útközben még megálltam a közeli temetőnél, hogy sétálgassak egy kicsit ott is, majd tényleg hazajöttem. Onnantól kezdve, hogy kijöttem a kocsmából Defect Defect-et és Daylight Robery-t hallgattam. Az első a Defect Defect csak ma esett le igazán, hogy egy bénázástól beőrült, dühös, de eléggé gitározós zenekar. Megértem, hogy idegesek a basszeros egy másik bandáját például nem hagyták fellépni ajkán a zsaruk és a kellemetlenkedő szomszédok, de ahogy emlékszem, ott annyira nem tört össze, nem úgy, mint én egy kicsivel később, amikor meghallgattam a clorox girls legjobb lemezeit. Ezzel a defect defect-el viszont sokkal jobban direktebből mérges és nem olyan borúsan, mint mondjuk a Red Dons csinálja és nem olyan klassz alternatívát állít, mint a clorox girls. Egyszerűen csak besokaltul hangzik, hogy ne buzerálják már a szemüvegét, és mutogassanak rá, csak mert lyukas a cipője. És a zene is ehhez eléggé elidegenülten tud szólni, mint amikor Carrie fitogtatta a bekattanástól paranormális erejét, ami jól el is baszta a szalagavató bált. Ezt hallani már késődélután, de verő napsütésben, egy villamoson, a temető felé tök vicces. Hogy valaki eléggé ideges. De még annyira nem kicsavart vagy ironikus az egész, mintha Integrity-t vagy Gorgoroth-ot hallgatnék, miközben jól érzem magam a nyárban. Bár azok meg egy temetőhöz egyáltalán nem ironikusak. A Daylight Robbery meg csak, hát tényleg az ami a nevük. Az amit csináltam. Hogy fényes nappal követek el olyat, amit nem szoktak olyan sokan mások, mégis amikor történik tök egyértelmű. Hogy a Wipers az X és még valami összetevő, ami sok bandában megvan, mennyire jól passzolnak egymáshoz! Akkor nyomott a földbe először ez a banda, amikor két punk csaj rádióműsorát hallgattam és csak úgy betették egy csomó idegtépő, őrlő hangerejű punk szám közé és a Daylight Robbery a fogós középtempójukkal, okos és pimasz gitártémáikkal meg a férfi-női ének majdnem jolly jokerszerű váltogatásával egyből megvettek. Szeretem az olyan zenéket, amik arra ösztönöznek, hogy csak úgy mozogjak. És bár más bandák amik hasonlítanak a Daylight Robberyhez nagyon nem ilyenek, inkább kényszerítenek zárt helyekhez, hogy állandó állapotokhoz, ők azt sugallják nekem, hogy csak sétáljak és bámuljak meg mindent, csípjek el minden üvöltözést a távolban és jegyezzem is meg ezeket. Ha este van, ha nappal, ha részeg vagyok ha józan.

2010. június 8., kedd

csak, hogy tudd

Akkor tegnap sikeresen elértem a 100. bejegyzést. Nem tudom hány év és leütött karakter után, de biztos mindkettő sok. Lehetett volna több, de így alakult. Meg néha visszaforgatom a legépelt csak fel nem használt szövegeléseket. Végre beadtam a derekam és néha megnézem, hányan olvasnak, ahhoz képest, hogy csak esetlen punk bandákról írok, elég sokan. Az utóbbi hetekben, amikor nem ide írtam egy új a fanzine-t raktam össze. Annyira, mondjuk, nem számít, mert angolul van, jó sok újrahasznosított gondolattal. Leginkább azért csináltam, hogy a magyarul nem tudó barátaimnak is jusson végre valami, és hogy tudjam árulni turnén, a pénzből pedig ebédet vehessek. Itthon még a szokásos nagyságrendű terjesztést sem tervezem. De azért eléggé büszke vagyok rá. És ha valakit olyan nagyon érdekel, akkor írjon nyugodtan.








--> -->
MRR blogjára is írtam a kedvenc jászpunkjaimról. Spencer remek, a terjedelmes interjújához használt, előszava alatt.

Az sem lenne rossz, ha tudnék már valami munkát találni. Ha esetleg valaki tud valamit, valahol, valamennyiért az is szólhatna. Szeretnék már venni pár béna tetoválást. Olyan sok dologhoz nem értek. Tudok valamennyire DTP-zni. Van ilyen seggfej diplomám is, de öltönyt annyira azért nem szeretnék hordani. Annyira beszélek angolul, hogy egyszer felszedtem vele egy csajt, bár ő francia volt és semennyire nem beszélt más nyelvet, mint a sajátja, így bármit mondtam neki, azt csodálattal figyelte. Nem tudom, ma már úgysem ért senki semmihez, mindenkit csak betanítanak gyorsan. Nekem sem karrier kell, csak egy kis költőpénz.

Ami még fontos, hogy szeptember 29-én játszik a CLOAK / DAGGER pesten és kurva jó lesz!
Valamikor nyár közepén lesz új Ninpulators. És bár nekem semmi közöm hozzá, a lelki támogatáson kívül, de fel lett véve az új Rákosi is. Közös turné augusztusban.

kontakt: sofa.king kukac freemail pont hu

--------------------------------------------------------------------
-->
yo foreigners,

Finally here’s something for you not just wondering through baloney look-a-like sentences searching for band names and imagine what could I say about them. Mostly nothing but it’s a punk blog so what do you expect? The thing: I made a few pages fanzine in my broken porn english and I gotta say it’s sketchy, nasty, punk and tries to be funny but permanently fails with that effort. All these in a good sense. You wouldn’t wanna read this in public but I guarantee you want to read this! Stop thinking you already know everything with the help of google translator. Trust me that shit is nothing compared to this zine. It’s like google translator on crack! It’s not limited but mostly I wanna sell this on the Ninpulators & Rákosi tour. But if you live somewhere else or have other activities around that time write me and we’ll figure something out.

contact: sofa.king at freemail dot hu



-->
Pictures above were taken about the zine.

2010. június 6., vasárnap

don't put out - #100









realistes

Azt szeretem egy csomó zenekarban, hogy pont olyan embereknek zenélnek, mint amilyenek ők is. Vagy ahogy érzik magukat. Nincs semmi hülye zavaró dolog, és ebben a korban, ahol bűnös élvezet valamit csak úgy szimplán szeretni, fel is értékelődik egy ilyen egyszerű szimpatikus tényező, hogy nincs blama. Hogy nem körbe, hanem magamba nézhetek miközben hallgatok valamit. Akármennyire is tetszik, teljes egészében ezért nem fogom sosem érezni a vinnyogós, nagyon minimalista riot grrrl zenekarokat, mert nem is szeretnék, meg nem is tudok ideges lány lenni, akit mindenki baszogat vagy baszogatna. Mostanában kicsit rákattantam a politikus szép zenére. Amik mind úgy hangzanak, mintha otthon maradni és az önkéntes elzártság helyszínéül szolgáló szobát kuckóstani, marha klassz lenne. Mert végül is tényleg az, vagy csak velük egyetenben én is találok ebben valami igazán megkapót. Meg sétálni a viharban, amikor mindenki elmenekült, mivel a sok édességből készült ember nem bírja a vizet, és mi savanyú és megkeseredett tagok végre kivirulhatunk, zavartalanul bámulhatom, ahogy a bezöldesített lakókörzetemben hogyan reagál egymásra a zivatar a sűrűn egybe érő fákkal és a beton, ami ha éjjel vizes lesz az utcai fényektől aranyszínbe borul az egész lakótelepen. Bárcsak okosabb lennék vagy lenne kitartásom és olvastam volna, mind azokat a szociológiai tanulmányokat meg egzisztencialista műveket, amik segítségével jobban megérthetném a zenekarokat, akikről mindjárt behatóbban fogok beszélni. Vagy ettem volna reménytelien csődbe feszengett bulik előtt rossz amfetamin pirulákat, esetleg a zsebpénzemet költhettem volna alig ismert soul zenekarok lemezeire. Bár akkor már lehet csak elokosodtam volna, és nem érezném a lüktetést, hanem inkább érteném. Nem nagyon javítana az értelem azon a pompás érzésen, amit pár órája éltem meg, amikor kinéztem az aktuális vihartól homályossá vált ablakomon és éppen elindult valami tökéletesen hangos hangerőn a Comet Gain egyik száma, amiben egy eltökélt férfi beszédéneke és egy angyalian fátyolos női hang váltogatják egymást, üzenet és refrén leosztásban. Nekem ők mindig úgy szóltak, mintha a Belle and Sebastian játszana punkot, és nagyjából olyan hatást keltenek ezzel, mintha mindent, ami a zenében, amit szeretek, kedves, egybe gyűjtenének, és egy kis értelmiségi indulattal nyomnák, persze inkább csak annyira rámenősen, mint amikor két ismerős elkezdi szapulni a kormányt egy bárpultra rohadva, aztán gyorsan át is térnek inkább a csajozás témára. Most ez elég nagy katyvasz lehet, de tényleg úgy szólnak, mint egy angol kikötői kisváros unalmas szombat délutánja. Amikor a sok szabadnapos halász éppen a meccset nézve emészti az ebédjét. És az utcák nyugalmát csak egy átázott anorákban menetelő fiatal bolygatja meg, aki nejlonzacskójával éppen a második emeleti kis lakásába siet vissza, hogy a frissen vásárolt okos könyveket és ritka tánclemezeket az ágyára borítsa, igyon egy teát, aztán a takaró alá bújva nézegesse őket. Miközben Comet Gain szól a háttérben, kiszökve az ablakon, belevegyülve a magasfeszültségű vezetékek bárgyú búgásába, szerte az egész városban. Ennél egy kicsit azért élénkebbek, de még amikor egy klasszikusnak nevezhető punk számot játszanak, akkor is van bennük valami visszafogott báj, mint ami bennem is lehet amikor negative approach-ot próbálok énekelni. Akármennyire lelkesek is, kisvárosi értelmiségiek bármennyit olvasnak Mao-ról és néznek meg forradalmi hangulatú francia filmeket, a dühük csak kedves vergődésbe megy át, ami azért nem lesz nevetséges, mert végig van kedvük hozzá. És ahhoz képest, hogy minden klasszat vagy klasszul lázadót elképzelnek, a kulcs azon van, hogy ezt képzelik a kisszobáik óvó falai között, ahol azért tudnak örülni annak, hogy a világ szörnyűsége ellenére ők mennyire klasszak.



Aztán előjött az Aislers Set, akikről az egyik legmenőbb zenekari fotó készült, amit valaha láttam. És nagyjából tényleg olyan zenét játszanak, ahogy kinéznek. Kedves rajzfilmzene nagyobbaknak, akiknek még nincs kedvük felnőni és inkább belesüppednek a lázadó fiatalok kellemes szerepébe. Az ellustálkodott napok felemás érzései alá remekül csilingelnek be, egy kápolna visszhangjával támogatott dalok. Ahogy kitartó magányossággal énekel csodálatos dalokat egy nő, mögötte pár jól kimért lépésnyi távolságra pedig vagy hat ember áll, mind csak egy kis csengőt fogva, amit alkalom adtán használnak is. Aztán szépen elkezd építkezni. Hirtelen tenni akarásból csak még nagyobb frusztrált tehetetlenségébe torkoló percekre emlékeztető kényelmetlenül kapálódzó lustán gyors számok könnyen belevezetnek a már utcán valami jó szándékú, de végülis tök felesleges tüntetésre biciklizést bíztató, térben jócskán kinyílt számokba. Előjönnek a fúvós hangszerek és a nagyzenekari hatás. De inkább magától értetődő, hogy ilyen ívű számok mögé csak több ember kell, hogy kijöjjön a lényeg, és sosincs túlterhelt faszoskodás. Mint ahogy az otthon festett transzparens beleolvad egy tüntetés nagy ívű folyamába. Aztán ezek a különféle, de egy tőről fakadó számok úgy váltakoznak, hogy az egész teljesen elveszti a koncepciónak még a látszatát is. És ettől csak még kedvesebb és ember közelibb lesz, mert ha nem is a normálisak, de akiket normálisnak kéne hívni, tényleg ha lehet, inkább koncepció nélkül próbálnak boldogulni. Ezért a nem tolakodó, de attól még erős hangulati kötelék sok különféle érzelemhez csatlakozik, amik mind passzolnak a zenekarhoz és sosem tűnik úgy, hogy ezt nem teljes beleéléssel, lecsupaszított szándékokkal tennék, csupán azért mert így érzik és szeretik. Egy egy számmal bele is nyúlnak annyira a jóba, hogy olyan érzésem van, ez a fajta jó már magát hívta elő. Máskor meg mintha csak egymagában énekelne a csaj, egy üres fehér falnak, mert ahhoz van kedve, és hiába játszik mögötte a zenekar, az csak tolja előre a hangját, ami a műveletlennek tűnő tökéletességével hülyét csinál a profikból. Tökéletes zene hétköznap éjjelre, ha azt szeretném érezni, hogy hétvégi kora délután van.
Ha már nők meg kedves dolgok, elmondom, hogy teljesen beleőrültem a Chin Chin-be. Ez egy svájci női punk zenekar volt, akiket a Pastels karolt fel, most meg az rángatta őket elő az idő homályából, hogy újra kiadják a lemezeiket amerikában. Megint az van, hogy egy csomó tökéletes csontváz himbálódzik a szekrénybe akasztva. Ennyire egyben lévő, lendületes, életvidám, de közben olyan nőiesen ingerült bandát is régen hallottam. Az egész köré kígyózva aurát festő gitárok és az egyszerre éneklő határozott, de nem modoros női hangok, és hogy még a szájharmonika sem tudja elrontani a tökéletes lüktetést mind úgy szólnak együtt, hogy a Chin Chin is a világ legjobb zenekara ameddig véget nem ér a lemezük. Mintha valami baromi klassz csaj leültetne maga mellé és felolvasná az elmúlt nyár legjobb napjait leíró bejegyzéseit a naplójából, meg pár olyat, amiben a rohadék barátjának a pitiáner seggfejségeit sorolja. Ez nem olyan zene, amiben hasonulni tudok a tagokhoz, mégis olyan érzésem van, mintha nekem mondanák el, amit akarnak. Az is marha fasza, hogy amíg a gitárok vagy ötletesek, vagy csak olyan kásásra vannak ködösítve, hogy annak tűnnek, az alapok, amire rá vannak fektetve jó buták, mintha egy cuki oi zenekar játszaná, csak sokkal lendületesebben dübög és merészebb, mint az átlag sörrel tahósított motoros rock. Elbűvölő ez a zenekar.