hey dude i really like your shirt

Ellentétben a látszattal, nem lustultam, hanem anyagot gyűjtöttem. Mivel túl depressziós voltam ahhoz, hogy kitaláljak mindenféle történetet, inkább most tényleg elmentem helyekre, találkoztam emberekkel, és hasonló kicsit sem kreatív dolgokkal próbáltam elég sort összegyűjteni egy tisztességes bejegyzéshez. A legutóbbi óta nem sok dolog változott. Az ősz végeláthatatlan szürkületbe burkolta Európát, én meg túl sok Fitzgerald-ot olvasok.
Láttam az Endstand-ot és a Lighthouse Project-et, és rájöttem, hogy megint történt egy csavar bennem a zenekarok értékelésében. És megint nem elég az élőben, hogy jól játsszák el amit megírtak, hanem jót kéne írjanak amit még jobban játszanak el. Mégis különben, mi értelme lett volna a Ramones-nak? Megfogtam még egy nő jó feneket is, de az egész élményből levont, hogy miközben elmeséltem a lánynak milyen megfogni a jó fenekét egy nagydarab figura először leseggfejezett, aztán megdicsért, amivel én sosem tudtam mit kezdeni, ezért vágtam is egy arcot, ő meg indulatosan rám szólt, hogy nem kéne.

Ezután egy nagyon lassú hét következett, sok intézkedéssel, és még több reménykedéssel, hogy „azért akkor ugye csak nincs karma meg isten, mert most tényleg el szeretnék majd indulni szombaton”.

És sikerült! Tudom, hogy manapság turnéra menni annyiból áll, hogy valahogy bekerülsz egy zenekarba ami annyira nem szar, írsz a myspace-en 40 e-mailt, és jobb esetben akihez mész annak már szerveztél koncertet. Erre mindenki képes, és ha a tanácsom kell, akkor tegye is meg! 1 hétre elmenni, mondjuk nem nagy szám, főleg hogy Magyarországon kívül csak két más országban voltunk. De ha nekem egyetlen egy szám is feltudja dobni a napomat, akkor elképzelhetitek milyen lehetett egy hétig semmit sem csinálni csak annyit, hogy az ingyen piától megpróbálsz minél jobban berúgni, hogy minél kevésbé érdekeljen, hol alszol el, hogy minél tovább tudj aludni, hogy minél később kellj, hogy maximum csak 2szer kelljen enned egy nap. Aztán megpróbálsz minél kevesebbet wc-re járni, mert az házon kívül mindig rossz. És a kevés kaja, de sok alkohol miatt minél kevesebbet mozogj napközben, hogy este minél jobb tudj lenni. Najó, én nem vagyok Rollins. Szóval a turné kb annyi, hogy egész nap semmit se csinálsz csak a haverjaiddal lógsz, mindenki elmeséli ugyan azokat a történeteket háromszor, de mind a háromszor élvezettel hallgatod végig. Egy idő után már vicces, hogy mindenütt hideg van, a buszban meg rohadt büdös. Aztán elkezditek az akciósan vett sajtot egymásra dobálni. A legbénább magyar metál számokat dúdoljátok, és csak úgy vagytok egymás mellett. Anélkül, hogy mindenféle faszságra gondolnátok. És ha 5 órán csendkirályoztok is, akkor is végig jól érzitek magatokat. Aztán minden este megpróbáltok a legkeményebbek lenni, de valamiért ez csak minden második napon sül el. Néha azért nehezetekre esik mindenkivel barátságosnak lenni, és miután haza jössz furcsa megszokni, hogy nem csak érted hogy körülötted mit beszélnek, de azok is értik, amit te mondasz. Amikor az utolsó siófoki állomáson elfoglaltuk a tesco-t akkor ez az átállás még nem kezdődött meg bennünk.

(nagyon részeg, de legalább annyira látványos koncert részlet. bocsi HR)

Aztán egy újabb hét amikor visszacsöppensz a semmibe. Néha felröhögsz a sok autópályás dudáláson, meg a poénokon, amit nincs kedved elmesélni azoknak, akik megkérdezik miért röhögtél fel. Nekem sokat segített a Pushing Daisies eddigi epizódjainak bepótlása. Kb én is olyan kapcsolatban vagyok a legtöbb dologgal, mint Ned Chuck-al. A Cashback ami ijesztően vallja a nézeteimet a nők stíröléséről. És segített még az, hogy jövő héten látom majd a Cloak / Dagger-t kétszer, a Coliseumot meg egyszer.

Azért a több hónapos Hype után ciki lett volna beégni azzal, hogy a Cloak / Dagger béna élőben, de most komolyan, ez hogy történhetett volna meg? Törött láb ide vagy oda, mi felvettük a mikulás sapikat és beőrültünk. Annyira nem volt hihetetlen érzés előtte, mint amikor először álltam a színpadok előtt, amin a Pixies/ Panic / Morrissey volt, hogy „bassza meg eljutottam idáig, és most ők zenélni fognak, én meg hallani és látni fogom őket, ahogy zenélnek nekem”. De az ez évi sok közepes, és kihagyott koncert után kellett így az év végére egy kis kárpótlás, konfetti és negro dobálással, tigris bukfencekkel, pialocsolással, ortopéd pogóval és véletlenül sem béna karate figurákkal. Mert végülis a punk ilyen. Kicsit ügyetlen, kicsit vicces, visszataszító és néha veszélyes. Sikerült annyira rámenni a backstage-es ingyen sörre, hogy először kezdtünk bandázni egy külföldi zenekarral, és kitárgyaltuk a kulturális különbségeket pia/drog/pina háromszögben. Másnap Bécs is iszonyat jó volt, meg az előtte lévő idegenvezetés, és a nőket álmában felcsináló turul legendájának terjesztésével. Csak Bécsben annyira sikerült berúgnom, hogy az emlékfoszlányaimat olyan gyűrött ragtapaszok tartják egyben, félek, ha kicsit is zargatnám őket, elszakadnának és még a meglévők is elvesznének. Az tuti csak, hogy az énekest le Dr.House-oztam, a dobost megdicsértem a zenekarai miatt (count me out, renee heartfelt, american nightmare), ő meg az előző napi dinosaur jr pólóm (amire mellesleg ráindult Bonn-ban az orosz pultos csaj is), és Antidote feldolgozásunk, a gitárostól meg tarháltam egy cigit. És hazafelé a kocsiba tényleg nem hánytam bele!

Van még a szombat vasárnap, utána még kicsit megdicsérem az új zenekarokat, aztán elkezdem írni az új ötletemet.
Nesze / Semmi Komoly szülinap: fura közönség, hatalmas mellű lányok, sok ember. Leginkább az motivált, hogy lemenjek a punk messiással, és egy sarokba elvonulva hülyeségeket beszélgessünk, erre teljesen másba fordult az este mindenestül, amit nem bántam meg, de azért az se semmi, hogy a legnagyobb reveláció az volt, hogy a jézusra hajazó faszi akit mindig hajléktalannak hittem a 8-as buszon, valójában festő aki későn fekszik le. A két zenekar meg tisztességgel eljátszotta amit kellett. És ha a mi sleppünk néha faágakkal vegzálja is őket, azért legalább vannak és tudnak egy oldalajtót nyitni azoknak akik kezdenek ráeszmélni, hogy a málha különben gagyi viselet és nyomja a vállat. (najó ez a kis benyalás kb egálra hozza ki az ajándék söröket és sziput).

Coliseum meg egy kibaszott tank. Kellett egy kis idő, hogy a kurva hangos zaj, magára hangoljon, de onnantól. Amikor egy kiállásban Ryan Patterson az óriás lábaival dobbantott valahogy a szerveim is megrezzentek. Ha nem is mindennapi hallgatnivaló az ő zenéjük, azért a koncert és a lemez mindenképpen toplistások lesznek, mert egy ilyen általában halálra ítélt felállással (a srácok szeretnek a mikrofonba énekelni), ilyen energikus és tartalmas punk koncertet adni nem semmi.

Dec 22-én meg mindenki menjen le a Kultiba! A Losing Streaket még nem hallottam, de csak nem lehet rossz, ha szakképzett kollégák azt mondják olyan, mint a Shark Attack (hé csajok, ha valaki elkezdene randizni velem, kapna egy SA pólót, mert én sajnos kihíztam). Amiért (is) ajánlom a megjelenést, mert játszik a Nothing és az Unheard Call. 2 új zenekar akinek végre van értelmük. Úgy látszik elképzeléseik is arról, hogy ők mit akarnak, és arról is hogy hogyan. A Saw nem játszik, de egy kis összerázódás / tökösödés után simán pusztítani fognak. Meg talán a H.A.S is, de az ő esetükben szerintem kicsit korai volt a szabadulás a próbateremből, jaj szegény unbroken szám.
Asszem ennyi, se válogatás se frappáns összegzés. Jönnek az ünnepek, be kell foltozni a kimaradt lyukakat, aztán lehet írni a 2007-es összegző listákat. Hajrá!

pár kép és komment a turnéról

fotók és egy másik beszámoló a cloak / dagger koncertről

Punk died right after i bought my first indie rock record

Néha olyan nehéz nem hinni.

Itt vagyok például én. Éjjel megyek haza, egy megtiport szatyorral, benne pólók és egy kislemez. Van vagy 10 pont a testemen, ami fáj, de szerencsére mindről tudom, hogy miért és hogy mikor fog elmúlni. Ennek ellenére, kifejezéstelen, de belül búskomor arcomat belenyomom a karomba, amivel kapaszkodom, had tartsa már a fejemet is. Aztán haza jövök. Ledobom a klassz kabátom, megnézem a mosdó tükörében az egész fejem – a hajam, ami mutatja mennyire nem érdekel semmi, az orrom amin furcsa foltok vannak, azt hiszem akkor keletkezhettek amikor valamilyen szórólappal játszottam, és úgy az egész felpuffadt fejem. – visszamegyek a nappaliba, a földön fekvő lemezeink és könyveim közé. Tudom, hogy a dvd-ben egy rajzfilm sorozat utolsó évada, a laptopom cd lejátszójában meg pornó és Sonic Youth van. Most mit mondjak, nem érzem magam a legjobban, sőt elég magányosan. És nehéz elhinni, hogy ez az egész csak úgy véletlenül jutott idáig.
Persze a lehető leghülyébb magyarázat, de különben hogy máshogy lehetne mind ennek értelme? A sok „épp tegnap hallgattam én is” meg „nahát ez pont olyan mint az” és a „pont most akartam veled beszélni”. Vagy egyszerűen csak a „ez a szám rólunk szól”. Szóval akkor ki is mondom: szerintem ellenem összeszövetkeztek. Pár nő kitalálta, hogy összegyűlnek, elképzelhetetlenül aranyosak, szellemesek és kúlak lesznek, aztán megismerkedünk majd nem jönnek velem össze. Nem tudom, hogy azok is ezt csinálták e, akik meg össze akarnak, de baromi idegesítők.
Ilyen dolgok történnek Budapesten, a városban ahol egyszerre lehet szerelmesnek lenni, minden nőbe és gyűlölni az egész világot. És akkor most jönnek ehhez a zenei kalandjaim.

Körülbelül folytatódott a dallamos punk-rock hallgatása. De hát most mit tegyek? Ősz van, ez pont passzol hozzá. Annyi változás történt talán, hogy a lakótársam visszaült mellém a fura szagú fotelre. Szétmentek a csajával. Általában az emberek szakítás után elviselhetetlenek lesznek, de ő nem nagyon törődött az egésszel. Elmesélt pár viccesebb sztorit, de inkább csak visszarázódott abba az állapotban, amiben a basszómaratonok előtt volt.

Mind a ketten a 90-es években voltunk nagyon fiatalok, és mind a kettőnknek az az egyik legerősebb emléke, hogy egy ideig mindenki, aki pár évvel idősebb volt nálunk, Nirvana-n meg Kispál És A Borzon élt. Persze ezt csak a kulcslyukon át szűrtük le, ahogy láthattuk az egészet akkoriban. Mondjuk a Rave bulikra járást érthetően nem nyomták annyira az arcunkba, az elengedhetetlen ecstasy dobálással, és idióta tánccal.
Ez a két, különben teljesen jó zenekar, nekünk annyira összeforrt egy elítélendő kollektív tudattal / ízléssel, amit a bátyáink is követtek, hogy csalásnak éreztük sokáig, hogy majd a 2000-es években kezdjünk el Kispált és Nirvana-t hallgatni. Mert nem csak csalás lenne, hanem kései beismerése annak, hogy a bátyáink nem is olyan hülyék.
Viszont ahogy a Kispál egyre érdektelenebb lett, a Nirvana egy teljesen jópofa zenekar tudott maradni, köszönhetően Kurt Cobainnek aki még időben pontot tett az i-re. Vicces volt így meghallgatni, és közben mindig bemondani, hogy ezt a részt kitől nyúlták. A bátyám már sosem fogja nekem elhinni, hogy a Nirvana (ahogy a neve is mutatja), valaminek az összegzése, egy zenei csomópont, és nem valami olyan, amiből elindulnak dolgok. Persze a rock zenét ők vitték be megint a nappalikba, és a nagyon béna grunge mozgalom is nagyban nekik köszönhető. De míg az összes grunge zenekar, amit hallottam, szar, addig a Nirvana, megtudott maradni egy kicsit vastagabb hangzású, zajos, de egyben fogós zenét játszó rockzenekarnak. Kurt Cobain meg nem is volt igazi rocksztár. Amikor végig kellett néznem egy róla szóló dokumentumfilmet, már akkor feltűnt, hogy ez a csávó bénább, mint a rajongói, és a bénaságával nem is tud mit kezdeni. Az interjúi is, amikben mindig felsorolta, hogy kiktől nyúlnak, nekem inkább arra utalnak, hogy kicsit szégyellte is, hogy pont ők futottak ennyire be, és azokat kb. a kutya sem ismeri, akiknek mindent köszönhetnek. Az meg, hogy annó csináltatott egy K rec. tetoválást csak, hogy bevágódjon egy csajnál, tényleg a leganti-rocksztárság csúcsa. Túl emberi, na.

Aztán megtaláltuk, a 2007es év zenei csomópontját, a No Age-et. Már akkor szimpik voltak, amikor a Pitchfork-os guestlist-jükben megemlítették, hogy Black Flag rajongók. Gondoltam valami punkos cuccot játszanak, ami van annyira elvont, hogy a pitchfork foglalkozzon vele. Az elég ijesztő volt elsőre, hogy csak ketten vannak benne, mert azoknak, akik gitár alapú zenét játszanak, illik legalább hárman lenniük (…Meg White van annyira jó nő, hogy rá ne vonatkozzon semmilyen szabály). Előre valami olyat vizionáltam, mint amikor a Pop, Csajok, Satöbbi filmváltozatában két csávó összelopkod mindenféle lemezt, és amikor elkapják őket az eladók le vannak döbbenve, hogy milyen jó és obskurus az ízlésük. Aztán meg amikor hallgatják az ő zenéjük ( Roya Trux – Inside Game eredtileg), teljesen le vannak döbbenve, milyen jó. Sajnos arra már nem emlékeztem – a film kölcsön van adva -, hogy azért mert összefoglalja mind azt amit loptak, meg amit hallgathatnak abból kiindulva amiket loptak, vagy egyszerűen annyira más azoktól, hogy ilyet csak olyan csinálhat aki már sok mindent hallott. Végülis a No Age nem egy Black Flag kópia, de sokkal jobb, mint a Perverz Pigmeusok. Nem is kópiája nagyon semminek, egyszerűen olyan kellemesen nyilvánvaló, hogy valakinek meg kellett csinálnia. Körülbelül olyan, mint a kicsit agyasabb párkapcsolatokról szóló filmek (klisének klisék, mégis szükségünk van rájuk, mert szeretjük őket). Szóval itt van 2 emberke, akik össze tudták gyúrni a My Bloody Valentine-t, Fugazi-t, Ramones-t. És olyan kellemesen folyt le amíg hallgattuk, mint amilyen kevésnek tűnik az idő amit annál a kedves lemezboltos csajnál szoktunk tölteni, lemezeket válogatva, válogatásokat fejben összerakva, borító kedvenc részeit egymásnak mutogatva.

Náluk terhelőbb a Mika Miko akik a Coathangers-hez hasonlóan inkább jobb nők, mint jó zenekar. Azért ari, de hogy hogy a picsába kerültek, mondjuk a MRNR címlapjára? Főleg úgy, hogy látszólag simán megkerülték az underground küszködést és valamiért az egy szinttel magasabban lévő, független dimenzióba tudtak becsúszni. Eddig csak egy kicsit több fantáziát találtam bennük, mint a legjobban kinéző csajokban, az idióta továbbképző kurzusomon, ahol 7 órát kell velük töltenem, és semmi jópofát vagy normálisat nem tudnak mondani. Ezzel még jobban elvéve a kedvem az egésztől. Azt nem tudom, hogy ők összejönnének velem, de szerencsére, ha ilyen kalandokba akarnék kerülni, ahhoz elég lenne felhívni egy stricit és összekaparni 15 ezret. Azért a Mika Miko tuti klassz lehet egy házibulin, de én Magyarországon élek, és errefelé csak szar házibulik vannak.

A szomszéd hülye gyereke meg crust punk lett, és állandóan a leglehetetlenebb időpontokban jön át, hogy adjunk neki power violence lemezeket. Mondjuk a nővére elég jó csaj, néha ő is átjön. Biztos kicsit zavarba ejtő lehet neki, amikor ketten bámuljuk őt a furcsa szagú kanapén, ahogy körbesiklik a nappalinkban, nézegetve a felhalmozott popkultúrális ereklyéinket. Végülis jó üzletet csináltunk a kisgyerekkel, mert Dropdead meg Infest lemezekért cserében, eljár nekünk bevásárolni. Ő mutogatott nekünk California Love-ot meg Never Healed-et. Mondjuk az utóbbit ismertem a Violent Minds splitről. A California Love meg nem jó. Lehet laikus vagyok a blast beatben, de nekem túl öncélú és egybemosható a többivel. A legtöbb power violence számnak meg olyan a struktúrája, mint azoknak, akikre 2 percenként jön rá az újabb idegroham, ha valaki felbassza őket.

30 éve jelent meg a Sex Pistols Never Mind The Bollocks… lemeze, és megint előjöttek a punk halott megállapítások. Hát nem tudom, a fogyasztói társadalom most sokkal erősebb, mint volt a 70-es években, és mindenki mindig arról panaszkodik, hogy milyen nehéz elhelyezkedni az életben. Persze kommunizmus már nincs Magyarországon, de attól még, hogy egy magyar találta fel a punkot az nem jelenti azt, hogy Magyarországhoz kelljen kötődnie. Mellesleg amíg Makótól Jeruzsálemig vannak fiatalok, akik nem tudják mit kezdjenek az életükkel, nem érzik hogy bele illenének a képbe, addig lesz a punk kicsit több, mint gyors, rövid és zajos rockzene.

Most nagyon nem is fogok sehova se menni. Inkább újranézem a Californication első évadát. Ami már a főcím 10. másodpercénél megfogott, amikor egy elhajló gitárnyikorogtatás megy, és a volt barátnőt mutatják, serif napszemüvegben, ahogy a szél az arcába fújja a haját. Valahogy annyira a Sonic Youth ugrott erre be, hogy azóta alig tudok róluk is leszakadni. Ez jut nekem. Az embernek, aki ellen vagy össze szövetkeztek a jó csajok, vagy utálja őt isten.

Ui.1: felkerült pár új blog (többnyire magyar) a linkek közé.
Ui.2: a VBS-en újra indult a Soft Focus. Ian Svenonius most Angliában forgatott Mark E. Smiths, Shaun Ryder, Kevin Shields, Bill Childish, Penny Rimbaud, Bobby Gillespie, Terry Hall, Graham Coxon fognak a néha infantilis, de egyébként érdekes kérdésekre válaszolni.

Bonusz válogatás:

update! Kósa Daninak köszönhetően, korlátlanabbul elérhető, nagy köszönet ezért neki!!!

http://dan.punkportal.hu/tmp/sofa_king_-_punks_not_dead_i_guess.mp3

D.I. – Rockandroll Part 2
Descendents – Bike Age
The Heartaches – Deliver My Heart
Ben Weasel and His Iron String Quartet – Blue Is The Ocean
Jedi Five – W.W.S.D.
Toys that kill – Blanket
Henry Rollins - Eric The Pilot
Nirvana – StayAway
No Age – My Life’s Alright Without You
No Age – Everybody’s Down
No Age – Dead Plane
Mika Miko – Take Hold
Mika Miko – Oh, Head Spin!
Brian Poshen – Dork For Thirty Years
Socal circle – USSA
Cloak / dagger – Quit Life
Hot Snakes – Time To Escape ( Government issue)
Violent minds – Come Turn On Me
86 mentality – Out Of Control
Clorox Girls – Boys Girls
Patton Oswalt – 80’s Metal
Rival Schools – New Direction ( Gorilla Biscuits)
The Lemonheads – Pittsburgh
Pavement – Transport Is Arranged
Sonic Youth – No Queen Blues
Thurston Moore – Honest James
David Cross – Airport Porn

posts push the air

Rengeteg nagyon jó lemez van, aminek az első száma, mintha kilógna. Amolyan bevezetés, kicsit ráhangol, de véletlenül sem durran akkorát. Valószínűleg azért, mert ha az első szám lenne a legjobb, a sznobbabb zene buziknak ez túl nyilvánvaló lenne, és véletlenül sem ezt neveznék meg a lemez csúcspontjának. Inkább választanák a 6.-at amiben egyébként semmi sincs, de így még hozzáértőbbnek tüntetik fel magukat, hogy ők a semmiből is kihallanak valami olyat, amit a halandók nem. A legjobb számok általában a 3, 5, 7, 9, 12-esek szoktak lenni. Legalábbis szerintem. Viszont amikor az első szám nagyon jó, akkor az a legjobb. Ha megkérdezne valaki, hogy melyik zenekarnak vannak a legjobb első számai, habozás nélkül a Smiths-t mondanám. Pedig csak 2 első számukat helyezem a többi első szám fölé. Na az egyik most pont rólam szól.
Úgy érzem magam, mintha egy szellem lennék, túl sok koffeinnel a véremben és még azokra is féltékeny vagyok, akik butábbak és csúnyábbak nálam. Még arra sincs erőm, hogy elolvassam a könyvet, amit 2 hete vettem. Egy másfél órás filmet 3 darabban nézek végig. És a 7 Szamurájt el se kezdtem amikor megtudtam, hogy három órás. Rengeteg dolog jut az eszembe, de vagy belefásulok, miközben elkezdek vele foglalkozni, vagy el sem kezdem. Persze most mindet el fogom mondani, hogy valamiről írjak. Különben a lányokkal is mindig ezt csinálom. Kitalálok mindent, hogy elhiggyék, talán van bennem valami jobb. De mindig túl lusta vagyok, hogy meg is valósítsam. Azért később beavatom őket, mit szerettem volna. Ha már nem belém, legalább az „akár lehetnék ilyen is” énembe essenek bele. Különben egyszer akartam készíteni egy válogatást a legjobb első számokkal. Szerintetek egyáltalán neki fogtam valaha?

Az egyik első füstbe ment tervemet, mint majdnem minden heteroszexuális fiatalt, a pina motiválta. Igazából nem is motiválta, hanem kiváltotta. A lakótársam összejött egy csajjal. Én meg mindig inzultálásnak tartom, ha valaki az arcomba nyomja a boldogságát. Azt se mondtam még, hogy a lakásunk nem valami nagy és a háló szobánkban egy emeletes ágyon szoktunk aludni. Persze amikor a barátnője nálunk van, ha még engednék, akkor sem másznék fel a felső ágyra. Így minden ilyen estén csak ülök a nappaliban a kopott kanapén, nézek magam elé, és még véletlenül sem veszem le a fejemről a fülhallgatót. Talán áthívhatnám én is az új csajom, de vagyok annyira objektív magammal szemben, hogy tudjam az én lakásomban semmi érdekeset nem lehet csinálni. Szexelni meg jobban szeretek máshol. Akkor ha alul teljesítek ráfoghatom az idegen környezetre.
Egyik ilyen kanapén protestálós estén, újra néztem az American Hardcore-t. Igen baromság a vége, de ettől még teljesen élvezhető, csak hiányzik belőle a Hüsker Dü. De egyrészt a film mellett szól, hogy ebben nem csak a könyv írójának a véleményét hallhatjuk és nem az ő nézőpontjából van megvilágítva a korszak. Amit viszont ennél is jobbnak tartok az az, hogy teli van régi felvételekkel. Miközben néztem gondoltam, majd írok egy, a kérdést nyitva hagyó elmélkedést, hogy mik a jobbak „a mai vagy a régi zenék?”. Így átgondolva mindenképpen a régi zenék a jobbak. Azokat olyanok csinálták, aki tényleg csinálni akarták. Nem volt lámpalázuk, mert ilyen baromságokkal nem törődtek, hogy ki mit fog gondolni. Azzal se, hogy be fognak e férni abba a sávba, amit végülis ők rajzoltak ki, mint követendő példa. És akkor még olyan kialakult rendszer se volt, amibe ha bekerülsz 1-2 évig simán el tudsz lenni, ha van annyi eszed, hogy jó számokat írsz, és annyi merszed vagy nem törődömséged, hogy hátra hagyod az életed és turnézol. Azt hiszem még mondani valónak akartam azt, hogy nincs semmi olyan zenekar, amit kötelező lenne szeretni, vagy hallgatni. Azért nem árt, ha egy zenei stílus követői hallgatják is azt a bizonyos zenét. Meg ha valaki azt mondja, hogy őt érdekli ez, akkor csak magától értetődő, hogy majd minden irányba elkezd kutakodni. A történelemmel is nehéz úgy foglalkozni, hogy egy eseményt boncolgatunk csak, és annak előzményeit, kiváltó okait, kölcsönzött szimbolikáival nem törődünk. És ez mégsem olyan vad dolog amiben ha sok új dolgot próbálunk ki, a végén kellemetlen helyzetekbe kerülhetünk. De akkor is hülyeség lenne kategorikusan kijelenteni, hogy vannak kötelező zenekarok. Talán még az is benne lett volna, hogy ma már ritkán születik valami olyan, ami ne egy „a 2007-es xy” lenne. És mivel a punk így ciklikusan futja a köreit, mindig mást és mást hozva fel a felszínre, a harmadik negyedik repetánál könnyen betelhetünk, és 28 felett dobbanthatunk is. Én már 20 évesen unom, hogy gyomorszájon vágnak, egy közepes koncerten. Majd Cloak / Dagger-en visszaadom.
És mindez csak egy éjszakai elgondolás volt. Ami és egyben az életkedvem is, az ezt követő órákban, amíg el nem aludtam, akkor szállt el teljesen, amikor a fejhallgatómban egy hosszabb zenei szünet közepére a szobatársam beüvöltötte az ő kis kéjbarlangjából, ami az én fél hálószobám, a „bazdmeg ma kurva jó vagyok” önbíztatást.

Akartam lemezkritikát is írni. De nagyjából csak a Cloak / Dagger nagylemezt az új Interpolt és Pavement-et hallgatok. Azért ha megerőszakoltam volna magam, akkor az új Coliseumnak estem volna neki. Ami mellesleg kurva jó, ha ilyen röviden is elhiszitek. Ezt úgy akartam megközelíteni, hogy amikor zenét hallgatok, vagy valamilyen hangulat hátteret képzelek el az egésznek, vagy ha valamilyen hangulatba kerülök, akkor hallgatok hozzá passzoló zenekarokat. Sajnos ez van. Sosem választok az agyammal. Az új Coliseum meg hiába lett egy epikus crust album, gondoltam majd elmesélem, hogy én sosem voltam metálos, és sajnos sosem leszek. Sajnos, mert tizes-éveim közepén szerintem marha jó lett volna annak lenni. Persze nem olyan kannás boros rockernek, hanem szolid kinézetű, de zeneileg obskurus mélységekig leásónak. És amikor például metált hallgatok, pont ezt az űrt érzem, hogy sehogy sem tudom magam vele összepasszírozni. Lehet jobb is, hogy ezt nem próbáltam keresztezni egy Coliseum kritikával.

Aztán folyamatosan olyan lányokkal álmodtam, akikbe belezúgtam, és voltak olyan pillanatok, ha nyomatékosítom magam, összejöhetett volna a dolog, de aztán mégsem. Gondoltam majd elmegyek, megnézem egyedül a Superbad-et, hogy értelmet adjon mindennek és igazoljam a bénaságomnak is vannak derűs oldalai. Meg gondoltam hátha valami klassz nike cipős, szűk farmer gatyás csajjal szemezhetek, amíg várok, hogy be lehessen menni a terembe. És ott volt a lány is, és én is, csak a szobatársam is, akinek a nője éppen valami képzőművészeti továbbképzésen vett részt, amin szemétből kellett egy piac kollázsát elkészíteniük, így ráért és elhívtam. A film eddig a legjobb amit idén láttam, szóval tényleg igazolt meg értelmet adott. Azért egy szinten van még vele, ha néha ki is emelkedik közülük, a Science Of Sleep, Stranger Than Fiction, Knocked Up. Meg gondolom lesz a Darjeeling Limited, ha majd végre láthatom. De a Dr Strange Love-os fasznál egyszerűen beleszerettem az egész filmbe, és néha azt kívántam bárcsak sosem érne véget. Azért kicsit zavarba ejtő volt, amikor csak én röhögtem a moziban pl a Coen tesós poénon. Szeretnék mélyebb hangon nevetni.

Igazából ez volt tegnap. A mai napom ahhoz képest, hogy azzal indult, hogy a lakótársam nagyanya a hajamat simogatta, egész jó volt. Egész nap „csak punk zenét” hallgattam. Legalábbis én nem tudok jobb meghatározást az olyan zenekarokra, mint a Cleveland Bound Death Sentence, Toys That Kill, Jedi Five, Leatherface, Marked Men, Clorox Girls, stb. Igazából ezt többet kéne tennem, mert ezeknek a zenekaroknak a „hangulat háttere” mindig azt sugallja nekem, hogy egy teljesen más világban élek, ahol mindenkin edző cipő, farmer, valami közepesen ismert zenekaros póló és egy klassz kabát van. Olcsó külföldi konyhás éttermekben eszünk, ha szép idő van biciklivel járunk, a viccesen cinikus fanzinünk a padlón ragasztjuk össze, csinos és okos, de nem okoskodó lányokkal találkozunk. A konyha pult mellett beszéljük meg a lakótársunkkal az élet nagy dolgait, amik különben más embereknek csak apróságoknak tűnnek.

Most azt hiszem tényleg megpróbálok csinálni egy válogatást. Majd szólók ha sikerült.

still ill

"Tonight I am as horny as a ten peckerd house, so stay tuned because this is Sofa King reminding you to eat your cereal with a fork and do your homework in the dark..."

Bár nem szóltam előre, de ez a blog is szezonálisan működik. Megvolt az első széria, és aztán kicsit elmentem pihenni. Most meg kezdődik a második. Sajnos erre nincs külön fejléc, de azért amit időközben beraktam elég szép lett. Köszönet érte Koberának!
Szóval elkezdődött minden újra, itt az ősz, aminek az elejéről még tudósítottam, de aztán teljesen megütött, és egész nap csak a megsárgult levelek között sétálgattam miközben Pavement-et meg My Bloody Valentine-t hallgattam. Najó, van kötött pulcsim, de azért ennyire nem merültem el a főiskolás létben. Viszont kiköltöztem otthonról, és ezt például már az albérletemből írom, amiben egy barátommal lakom együtt. Annó közel-keleti vendégmunkások laktak itt, így a spejzben hagyott emészthetetlen fűszerek mellé megörököltük a város legjobb minőségű, de egyben legkisebb adagját szállító drogdílerét is. Annyira azért sosem voltunk fűfejek, hogy hozzánk szokott volna, de még grátiszból kimért nekünk egy tisztességes grammot, úgy utoljára.
A költözés pont jókor jött, mert otthon semmi képpen sem akartam maradni. A csajom kidobott. De minden este nem volt kedvem elmenni, korsókba felejteni magam, így pont kapóra jött, hogy lehet elviselhető társaságom, amit mezítláb is élvezhetek, úgy hogy nem fázok fel. Ez le is foglalt annyira, hogy alig gondolkodjak azon, mikről kéne ide írnom.
Amikor beköltöztünk, és egybe raktuk az otthoni szekrények aljáról túrt válogatás kazettákat, elkapott és több hétig a markában tartott minket a nosztalgia. Olcsó sört ittunk és a kanapén dögölve egyből összeállítottunk egy „top 12 szám, amiért lefeküdnék magammal, ha lány lennék és megkaptam volna magamtól egy válogatáson” kazettát. És csak 1 Motörhead számot raktunk rá! Ekkor egy pillanatra megleltem a lelki békém. Legutoljára akkor éreztem így egyben a dolgokat, amikor egy vasárnap délután a közeli kertvárosban bicikliztem, és mire haza értem pont kezdődött a Szívek Szállodája. Meg a nap is olyan filmbe illően sütött be a plakátjaimra. A közös lemezgyűjteményekből meg kikeveredett egy közös zenei ízlés is, sok önprómócióval, meg eddig titkolt dolgok felfedésével. Például a barátom sosem árulta el, amíg lakótársak nem lettünk, hogy a twee pop az egyik titkos szerelme. Annyira, hogy a lapockáján még egy K Rec. tetkó is van, pont mint Kurt Cobain-nek volt. Miután ez kiderült, amíg a fejünk búbjáig nem teltünk meg kedves, és kúl érzésekkel, addig hallgattunk Marine Girls-t, Talulah Gosh-t, Pastels-t és Glo Worm-öt. Utána én jöttem a Hot Snakes, Jawbreaker-emmel, Cloak / Dagger-rel, és hogy valamiről megpróbáljak írni is, Said Radio-t is hallgattunk. Jó gonosznak találtuk mind a ketten. Viszont amikor feljött hozzánk az a csaj és a barátnője, akit a művész mozi előterében szedtünk fel valami vasárnapi matiné után… elment tőle a kedvünk, mikor felhívták a figyelmet a háttérben megbúvó glam életérzésre. Végül a hetek alatt kiegyeztünk abban, hogyha hangosan fog szólni és egyikünk sem akarja magát frusztráltan érezni, akkor majd pop punkot fogunk hallgatni. El is mentünk és vettünk a meglévő Queers, Screeching Weasel mellé néhány Marked Men, Ergs!, Exploding Hearts, Heartaches, Busy Signals, Jay Retarded lemezt. Ezeken kívül csak fejhallgatóval vagy közös megegyezéssel lehet bármit is hallgatni. Most például Handsome szól a fejhallgatómból és a konyhapulton gépelem mind ezt, miközben a kihűlő pirítósom eszem.
Handsome-ról jut eszembe (kicsit tovább asszociálva), hogy láttam élőben Walter Schreifels-t. Bár a Gorilla Biscuits-et szeretem legkevésbé a bandái közül, azért nagyon jó volt. Mozoghattak volna többet, de ki tudja én fogok e egyáltalán ennyit, amikor annyi leszek, mint ők most. A Bane-t is láttam kétszer, akik tényleg az egyik legjobb koncert zenekar, csak az ősz miatt, valahogy engem nem ért el az egész. Annyira objektív meg nem akartam lenni, hogy egy olyan koncertet dicsérjek, ahol nem éreztem semmit. Ja a Ceremony alatt meg kiderült, hogy a magyarországi hardcore színtér nagy rész retteg a buziktól. Komolyan hallottam a „Hé az a köcsög velem kokettál!” felhördülést, aminek kicsit olyan „Úristen ha esetleg megfogná a farkam, lehet bemerevednék. És ezért meg kellene ütnöm” kicsengése is volt. Akkor viszont én pöccentem be, amikor egy szerelmes pár úgy egymásba gabalyodott a Circle Jerks feldolgozás alatt, hogy nem elég, hogy egymással kezdtek huncutkodni, de a csaj túl ölelte szerelmét és az én vállamat kezdte el masszírozni.
Talán ezek volt az egyetlen meghatározó koncert élményeim. Voltam más bulikon is, de azok semmi nyomot nem hagytak bennem. Viszont átkozom az eget azért, mert sem a Brutal Knights-ot sem a Blowfly-t nem néztem meg Bécsben. A Brutal Knights-ra mondjuk van mentségem. Gondolom annak a 10 embernek, aki látogatja a blogot, nem lehet olyan nagy meglepetés, hogy van egy zenekarom is. Na miközben boldogan bólogathattam volna BK-ra, inkább egy vidéki stúdióban óbégattam este 9-től hajnali 3-ig. Még mindig kellemesebb volt, mint kiszenvedni a szövegeket magamból. Szerencsére a csajom pont időben döbbent rá, hogy még a páratlan szexuális trükkjeim sem színesítik ki az összképet, ha arról van szó hogy akkor egy kibírhatatlan seggfej vagyok e vagy sem. Ezért amin hónapokat gondolkodtam, kijött 2 hét alatt, a kis rásegítéssel. A végeredmény nemsokára publikus lesz, aztán majd lehet akasztani a hóhért. Kicsit visszatérve, már előre fáj a szívem, hogy üröm lesz az örömben az 1 hetes németországi turnénk, ami pont akkora esik, amikor a National, Good Life, NomeansNo játszik a közelben, és az Interpol meg mindig abban a városban vagy annak a közelében lesz ahol mi játszunk. Mintha azok a jó csajok egyike lenne akik sosem fogják felvenni a kopott pólóimat, mint alvó póló. Persze egy kiadós dugás után. De hát csak kijár nekem is egy hét, amikor nem rajongó leszek főállásban (gondolom nem is a rajongás tárgya).
Hm, hirtelenjében ennyi jut eszembe. Nem akarok ígérgetni, hogy színesebb vagy színvonalasabb lesz az elkövetkező évad, mint az előző. Igazából most semmi ötletem sincs, hogy mi lesz a következő poszt. Jó lenne a fanzine-ből megszokott, nem direktben zenei témákról is írni, csak semmi sem idegesít fel mostanában. Azért a libidóból nem veszek vissza.
És most elmegyek és megeszem az ebédem amit abból a fogadásból nyertem, hogy a Pitchfork fog e írni a Cloak / Dagger nagylemezről.

Dolgok amiket néztem: CQ, Wayne’s World, The Life Of Aquatic with Steve Zissou, Secratary, Breathless, Knocked Up, Grindhouse, Thank You For Smoking, Where Buffalo Roams, Monk, Dexter, House MD, Family Guy, Hotel Chevalier

Könyvek amiket olvastam:
F Scott Fitzgerald – Az éj szelíd trónján
Kurt Vonnegut – A titán szirénjei

Dec 3 Cloak / Dagger a kultiban! Jó csajok vegyetek kebletekre!

don't have to sell my soul...

kevés rosszabb dolog van a beborult nőknél...

Október 1-én a Kulti kistermébe látogat a svéd Meleeh. akik a promó szöveg szerint művészeknek hiszik magukat, de mind tudjuk, hogy az ég nem fog kettényílni modern hardcore/punktól, amiben fellelhetők a new age rec. zenekarok kesergős döngölése, meg baszott sok diszonancia és libegő gitárfüggönyök - ezt csak azért, hogy maradjon kicsi az ajánló hangulatából. Kb erre lehet majd számítani, ami egy hétfői napon annyira nem rossz. előzenekar lesz még magyarország legénább városából, magyaroszág legjobb, az emo második vonalát levevő zenekar. meg a duna akik még egy jó zenekar is lehetnének.

2007. Október 1.

KULTIPLEX

20.00

1000 Ft

ui.: minden percben amíg távol vagytok egy aids-es gyerek születik, egy rákos meg meghal. ha meg lementek, ki tudja lehet huncutkodhattok vele:

Thank God It's Wednesday

Ha zeneileg nem is annyira meghatározó a NOFX - értem ezt úgy, hogy jól bevált dolgokat raktak össze zseniális módon, ebből meg lett tucatnyi 10 pontos szám. Viszont igazából semmi újat nem hoztak létre -, remek kapu drog tud lenni a punk zenéhez, az új barátságokhoz és ahhoz, hogy úgy általában milyen attitűddel kell élni. Olyan, mint a pina. Legalább egyszer mindenkinek látnia kell.

Semmi Komoly állítólag nagyon készült erre a koncertre, és a fórumokon is megjelentek mindenféle lelkesítő szövegek még előtte és gratulálók utána. Én igazából semmi különbséget nem fedeztem fel ez és a pár héttel előtti kultis koncert között. Talán annyit, hogy most jobban szóltak. Velük már régóta nem az a baj, hogy nem tudják eljátszani amit akarnak. Hanem hogy amit játszanak az olyan nyilvánvalóan utal a nyúlásokra, hogy egy bírósági tárgyaláson a naívságuk miatt talán még az ítélőknek is meglágyulna a szíve. Azt sem értem, hogy miért kell kifejezett koncertekre készülni. Akkor ha én Kislakon nézem meg őket, majd nem kapok olyan színvonalat, mintha begyömöszölődnének egy híres zenekar elé? Ez elég visszás. A gratulációkból is csak az jön le, hogy üdvözlendő dolog egy 10 éve létező zenekartól, hogy el tudja játszani a számait tökösen. Emberek ne legyünk már verebek!

Most mit mondjak az Ignite-ról? Ha másnap menni akartam volna valahova biztos felbaszom magam, hogy eltolódik a buli. Körülbelül ennyire érdekelt az egész. Valahogy nem tudok komolyan venni egy embert, aki szent istvánt tetováltat magára, és elnézést kér mert szerepelt a fókuszban. Gondolom az rtl klub megfenyegette vagy drogokkal tömte teli, hogy vállalta és közben nem jött rá, hogy bohócot csinál magából. Különben meg ezért miért kér tőlünk elnézést? Én elég jól szórakoztam rajta. A bulit korrektül lenyomták, de nagyon látszott, hogy már nagy színpadokra vannak berendezkedve és ez elég lélektelenné tette. Zoli sajnos most nem énekelve mondta be, hogy kik következnek utánuk.

NOFX amennyire érdektelené vált lemezeken, annyira tartom szükségesnek, hogy mindenki megnézze őket élőben legalább egyszer. Csak Fat Mike sziluettjét sikerült bemérnem a nyugdíjas szektornak csúfolt álldogáló részből, de szinte képtelen voltam nem rá figyelni. Ahogy sugárzik belőle a beleszarás mindenbe, az igazán érinthetetlenné teszi. Olyan lezserséggel jönnek belőle a mondatok, mintha csak a kanapéján ülve kommentálná a tévében látott baromságokat. És minél jobban belejön, a tv annyival sugároz egyre nagyobb hülyeségeket, és szórakoztatja őt a magas labdák lecsapásával. Nagy előnye mondjuk közép-európában, hogy az emberekből egyszerűen hülyét lehet csinálni, ha nem a nyelvükön beszélnek hozzájuk, és a mondandója közt hagy elegendő szünetet válaszreakciókra. Amik artikulálatlan kurjongatások nagytöbbségben. Mégis jobb érteni, mert majdnem minden sora egy stand up komikus szellemességével bírnak. Nem mellőzve a csipkelődést, öniróniát és úgy komplette vicc csinálást az egész punkból, annak fogalmaiból és berögződéseiből úgy a-tól z-ig. A számok végülis ugyan azok voltak, mint amikor 5 és 4 éve láttam őket. Persze, hogy jól játszották el. Már részegen is megy, és lehet abban az állapotban is kezdik megunni őket. Nem tudom mennyi van még ebben a zenekarba. Látszatra olyan köztes állapotban tartózkodnak. Tök mindegy, hogy mi van, és ha már feljöttek a színpadra miért ne játszanak?! Mert ha csak kiállnának 4en és az egymás meg közönség basztatásán kívül nem csinálnának semmit, lehet még ennyi ember sem jön el. Én azért akkor is ott lennék. De új számok írásával fölösleges törődniük.

we are daggers and you should care

Részeg vagyok…kezdhetjük

Dugába dőlt este után, kellő atmoszférával, tántorogva álltam egy raklapnyi fasiszta között a BAH csomópont buszmegállójában, és azt számoltam, hány születésnapomon éreztem magam jól. Vagyok annyira életidegen, hogy azt is „csak egy nap”-ként tartsam számon, de azért mégis lehetnének annyira kreatív barátaim, hogy legalább lehívjanak akkor valahova, faszom. Na mindegy, az egyiken pont a Count Me Out játszott Gödöllőn, amit meg is néztem és utólag ez, a máig használatban lévő kapucnis pulcsim mellé, remek ön-ajándéknak bizonyult. Ha nem is pont a koncert után örültem neki, ellenben ahogy ekkor történt, szar lenne azzal a tudattal megélni az összes elkövetkező születésnapomat, hogy ezen a napon, évekkel ezelőtt, akár láthattam volna a CMO-ot. Ezt az egészet csak azért hoztam fel, mert mindig kell valami bevezető, és a BAH csomóponton még azt is tudtam, hogyan fogok kötni. De az érdi út környékén már elfelejtettem. Viszont a Count Me Out énekese pont a Cloak / Dagger énekese, és ez még most is jobb felvezetésnek tűnik, minthogy a kedvenc barna kabátomról beszéljek, amire mellesleg valamiért többet asszociálok miközben őket hallgatom, mint a szülinapomra, dugába dőlt estékre vagy egyszerűen a CMO-ra. De ezt fejtsék meg a pszichológusok.

Lényegi dolgok:

Nekem mindig szimpatikus, ha olyan emberek állnak össze egy projectre, akik vagy jó zenekarokban játszottak, vagy látszik rajtuk, hogy tudják mik a jó zenekarok. Az ilyen emberek…mint a Dalai Láma, aki a sok évnyi elmélkedés után most bárhova megy, mindig magával hurcolja a tudását, és akár egy mosolyából is megláthatjuk szelleme mélységét és lelki békéjét…szóval az ilyen emberek pont ugyan úgy magukban hordozzák mind azt, ami jó a zenében, és amikor felvesznek egy zenekaros pólót vagy játszanak [zenét], hiába lehet bekategorizálni, amit csinálnak, ott lebeg körülöttük sokévnyi [jó zene] hallgatással töltött óra.
Amikor csak a Cloak / Dagger demot hallottam, éreztem, hogy van bennük valami, amit itt még nem állítottak be a kirakatba. A nagylemezt hallva meg közönyös lettem, annyira nem bíztam a kitartásomban és a lelkesedésemben, hogy órákig tudjam bámulni a kirakatot, megtalálva benne minden apró kis részletet. Mert ha igazán magunkévá akarjuk tenni ezt a lemezt, akkor, kell bámulni, kurva sokat és nagy figyelemmel. Én például 10-15 hallgatás után sem tudtam befogadni az egészet, és úgy teljességükben hallani a számokat. Mindig előkúszik valami tekergő gitár, vagy mélyre rejtett düh. Meg jöhetne ide nagyjából minden irányt és cselekvést alkalmazó szókép, ami csak a gitárokat jellemezné. Mert tényleg, ez a lemez szét van gitározva! Nem Dinosaur Jr meg Sonic Youth magaslatokban, de remekül megmutatja, akár egy számon belül is, hogyan lehet összekapcsolni a punk alapú hardcore-t, a hardcore alapú zajos rockkal. És mindeközben egyáltalán nem magamutogató és öncélú. Ha le vagy felfelé tolnánk a „–Postból” eredő témák arányát még akkor sem fordulna a feje tetejére a cucc. Inkább fasza, mint faszoskodó. Különben is, ez az egyik legnagyobb erénye a lemeznek. Mert hiába nehéz megfejteni, mint a Lost nagy talányaival, úgy ezzel is szórakoztató foglalkozni, akár mennyire is haladunk lassan. A gitárokon túl azért van itt más hangszer is. De azt inkább lehet nevezni biztonsági játéknak. A ritmus masszívan pumpál. Könnyű ráfektetni minden mást, és biztosak lehetünk, hogy vinni is fogja magával, amit kell. Inkább bugis, mint monoton, így az ének tényleg éneklés tud lenni. Ha kicsit esetlen is, de hangulatos. Punkosan amatőr, punkosan elszánt. Amikor meg mindez, amiről eddig beszéltem egybekeveredik, az olyan király, hogy fasznak érzem magam, hogy fejtegetem, és nem hallgatom.

A Cloak / Dagger olyan kontrasztos, mint az a népmese, amiben van is ruha a csajon, meg meztelen is. Idézi a korai punk/hardcore-t, miközben teli van a 90-es évek Post-punk/hardcore hatásaival. És egyszerre érzi az ember benne a dühöt, meg magát klassznak mert éppen ezt hallgatja.Ez eddig kipipálva. A trónról még letaszíthatja az új Paint It Black, de a második helynél lejjebb nem fog csúszni. Ha faszságokat is írtam össze, idióta vagy ha nem hallgatod és imádod meg őket, Oi!

Cloak/Dagger - We Are

most of us... need the eggs

Ha csak nincs valami igazán beteges perverziójuk, vagy nem félnek eléggé a magánytól, esetleg annyira beleszarnak mindenbe, hogy tényleg mindegy. Az összes párkapcsolat meg fog dögleni. Ez nem olyan dolog, hogy a szerelem szeretetté válik. Ez olyan, hogy a látszat ellenére 2 embert előbb utóbb már csak a „miért ne” tart össze.
Mióta minden második zenekar annyit turnézik, mint annó a Black Flag az egész punk/hardcore színtér egy ilyen kapcsolatban van. Ilyen kapcsolatban vagyunk mi a zenekarokkal, akik jöhetnek bármilyen messziről évente/félévente el lehet őket csípni, kábé 2 óra autókázás árán. És ilyen kapcsolatban vannak magukkal a zenekarok, akik egész évben úton vannak és egész évben, ugyan azt játsszák ugyan azokkal. Akármennyire is jó dolog punk zenét hallgatni, és még jobb turnézni a barátaiddal, azért mindenképpen eljön az a pont, ahol az egykori szenvedély rutinra vált át.

Az új Modern Life Is War lemezzel is csak ez az egyetlen probléma, de ez annyira rátelepszik az egészre, hogy nem is értem mi van. Pedig talán a szenvedélyességük volt a legdominánsabb dolog ami kiemelte őket a sorból. Remélem sosem felejtem majd el, amikor egy svájci határhoz közeli osztrák kisvárosban először láttam őket, és hiába volt csak 50 ember, kevés ilyen erős koncertet láttam. Amit minden bizonnyal ma is hozni tudnának, csak most már sokkal inkább dominálna a rutin és a profizmus mintsem a belső feszültség. Pont ez a belső feszültség hiányzott, amikor beköltöztek a stúdióba, hogy akkor rögzítsék mik is ők ebben a pillanatban. Úgy látszik nem gondoltak bele, hogy mint a legtöbb kulturális alkotás, ez is folyamatosan magáért fog beszélni. És ez inkább hat olyannak, mintha egy teltházas buli sorozat után megint egy kisvárosban játszanának 50 embernek, csalódottan, mintha csak meló lenne. A fájó ebben az egészben viszont az, hogy ez a lemez sokkal jobb, mint az előző volt. Viszont kevésbé sem olyan bátor. Abban sokkal több mélység és merészség volt. Nekem is csak sok hallgatás után esett le vele kapcsolatban csomó dolog és akkor szerettem meg igazán. De a Midnight in America pont olyan amilyennek elsőre mutatja magát. Vannak hullámcsapásszerűen morajló gitárok, nagy fokozások, és néha elsőre mániákusnak tűnő, de inkább aprólékosan megtervezett döngölés. A lemez felépítése viszont dicséretes. A Witness egyik legnagyobb hibája talán az volt, hogy sok benne a középtempó, ami azért itt is domináns. Itt viszont a korong közepére bepakoltak pár gyorsabb darabot, ami kicsit felrázza az embert, ha esetleg elbóbiskolna.

(kép az említett koncertről)

Ha ezt hallanám először tőlük odáig meg vissza lennék, de ezt már 2szer is eljátszották, mint mondtam nagyobb elánnal. Az sem tud meghatni ha ők mondják azt, hogy probléma van körülöttünk. Pedig rengeteg olyan MLIW idézet volt, amivel tudtam azonosulni, de azok mögött éreztem is valamit. Az meg, hogy beszólnak a Sex Pistolsnak. Ha hulla részegen is, de azért kicsit megkönnyeztem a Filth And Fury végét, és nem hiszem hogy nekik valaha is lesz olyan filmjük ami hasonló hatást váltana ki belőlem.
Nem rossz zenekar a Modern Life Is War. És ez a lemez sem az. Ugyan úgy ahogy az az este sem rossz amit x éve párkapcsolatban lévőknél töltesz és a nyaralásukról mesélnek amiben történtek jó dolgok. De előbb utóbb meg kell mondanunk nekik, hogy nem csirkék.

Modern Life Is War – Midnight In America

life ain't nothin but...

már nem emlékszem kinek meséltem erről a videóról, de neki küldöm.

Walter Schreifels & The Motorcycles

Végtelenségbe nyúló napokon át gondolkodtam azon, hogyan lehetne kikerekíteni ezt a bejegyzést. Jegyzeteltem, agyaltam a kádban ázva, éjszaka sétálgattam és az ezer más módszer mellett rengetegszer, meghallgattam a demo-t. És minél többször hallottam, annál jobban tetszett és annál jobban szerettem volna neki valami méltó kis kommentálást kitalálni. Azt az elsők között adtam fel, hogy majd egy biográfiát az elejére bebiggyesztek. Nagyon nehéz volt kitalálni, hogyan fogok egy demo-t, ami hivatalosan meg sem jelent és infó is alig van róla, itt beadni bárkinek is. Aztán rájöttem, hogy nekem nem kell beadni senkinek semmit. Nem kell bebizonyítanom, hogy Walter Schreifels milyen tehetséges dalszerző. Úgysem akartam ezt a szót sosem leírni, ide se való, és én sem vagyok hivatott rá, hogy megállapíthassam ki az és ki nem-az. Egyszerűen le kell írnom, hogy milyen klassz, és hogy kicsit kézzel foghatóbb legyen az egész, most majd bevágok alá egy pár napig működő YSI linket.
Aki csak 1-1 számot hallgatott meg Schreifels eddigi zenekaraitól, még annak is egyértelmű lehet, hogy el kellett egyszer érnie ide. Akusztikus gitárok, zongora, eszméletlen fülbemászó és bájos dalok, a brit inváziós hatásoktól elindulva napjaink független rock zenééig. Mindez olyan elérhető és annyira közelien, mintha a legklasszabb emlékeink háttérzenéje lenne. A legtöbb szám a Walking Concert lemezen is megtalálható, de itt még nincs annyira szétproducerelve. Szerintem jobban is szólnak, úgy mintha csak nekünk másolták volna fel egy kazettára. A fent belinkelt interjúban képet kapunk róla, hogyan kezeli Walter a saját zenéjét. Itt teljesen úgy bánik a számaival, mint egy felajzott kisgyerek a frissen kapott szülinapi ajándékával. Teljesen belakja a számokat. Ha ahhoz van kedve akkor autó hangon brummog, vagy nőkkel eltöltött reggelikről, szafarikról esetleg könyvekről és válogatás kazikról énekel.

Pont került az I-re és Walter Schreifels bekerült a kedvenc zenészeim közé. Van olyan jó hallgatni őt, mint részegen enni, éjjel sétálgatni klassz csajokkal a városban, vagy mint ez a kép itt.

http://www.youtube.com/watch?v=r8DhXfvmiu0
http://www.youtube.com/watch?v=eHAkJKthQrw http://www.youtube.com/watch?v=JwlWf6ERaXg

This is something

Sokan gondolhatják azt a zene buzikról, hogy otthonülő kis vesztesek. Tény ami tény, jó zene közelében maradni legkönnyebben otthon lehet. Esetleg még néha le lehet menni valamilyen koncertre vagy lemezboltba. Ez most nagyon előre kiszámítottnak hangzik, de még mindig jobb, mint amikor lecsúszunk valamiről vagy ismeretlenül egy szar koncertre tévedünk. Egyszer viszont megtörtént velem, hogy kárpótlásul az összes jó, kihagyott élményért, tök véletlenül belenyúltam a tutiba. Így 1-2 év távlatában nagyon hülyének tartanám magam, ha akkor elszalasztottam volna a Dead Stop/Violent Minds koncertet. Kicsit szégyellem is, hogy leginkább a céges benzinből való kijutás motivált.

Viszont az a koncert annyira volt fasza és punk, hogy semmi nem tudott volna visszatartani attól, hogy ezt a két zenekart lemezen is imádjam. A Dead Stop sajnos feloszlott. A Violent Minds meg szerintem maga sem tudja már, mi van vele. Ha jól tudom az egykoron legnagyobb húzó név, Matt Summers, már kilépett, és ha ezt is jól tudom, már ők sem egy létező zenekar. De még kiadtak két kislemezt. Hurrá hurrá. Amiből az egyik el is jutott hozzám. Hurrá.

Arra kis esélyt adtam, hogy ne halljam a We Are Nothing-ot, ha más nem az Internet segítségével, de a hosszas látszat ellenére, végül ki jött lemezen is. Szóval aki akarja kézbe is veheti. A Violent Minds nekem mindig olyan volt, hogy miközben hallgattam, nagyon jól éreztem magam, viszont ha nem tudtam volna, hogy őket rakom be, lehet nem nagyon ismertem volna fel. Ez nálam nem jelent negatívumot. Inkább valami olyan dolgot, amit sajnálok és most vezekelek érte. A Hüsker Dü diszkográfia többszöri átpörgetése után is vannak például olyan területek, ahol nem tájékozódom maximális biztonsággal. A Hüsker Dü gondolom túl sűrű nekem ahhoz, hogy minden egyes szála megkapaszkodhasson a hosszú távú memóriámban – majd az évek eldöntik. A Violent Minds meg mindig annyira gyorsan robogott át, és olyan jó volt csapkodni a térdem közben, hogy elfelejtettem figyelni és megjegyezni.

Azt nem ígérem, hogyha 2 hét múlva valaki beültet egy szobába, ahol VM szól, tudni fogom a megfejtést. De körülbelül ezekre a megállapításokra jutottam olyan fél órája:
Az biztos, hogy ebben a zenében sokkal több van, mint csak a monoton pumpáló agresszió. A mocsokba, amit magán visz, bele ragadt a gitárosnak pár olyan kis apró érdekes megoldása, amit csak sok hallgatás vagy heves odafigyelés árán fedezünk fel. A hangzás iszonyatosan fazék. Mondhatnám, hogy én is lehettem volna a hangmérnök, de ez nem szarul szól, hanem úgy ahogy szólnia kell. Az alap amolyan Discharge -os rock and roll, díszítve a fent említett dolgokkal. Egy szám, az utolsó, viszont kilóg és nekem ez a kedvencem. Titkon remélem is, hogy a rövidebb kislemez, amit még nem sikerült beszerezni ezen az úton megy tovább. Itt visszaveszik a fordulatszámot, és valami elképesztően dögös Stooges féle rockba kezdenek, amin a lo-fi hangzás és a túlvezérelt ének nagyot dob. Milyen tragikus, hogy az utolsó szám egy új kezdetet csillant meg (Hé! A Dead Stop lemez is pont egy ilyen számmal ért véget.)

Ha nem is voltam akkor még tisztában, hogy milyen király zenekarok koncertjére mentem, azért ott voltam és élveztem. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a zene buzik kurvára nem kis vesztesek, sőt!

Violent Minds – We Are Nothing

bónusz: egy kép az ominózus koncertről (sajnos csak a Dead Stop-ról találtam): Sapkában a szélen Matt Summers, aztán a Dead Stop énekese Lino, Jómagam, Gepárd, Ábriside. Bad Brains Regulator feldolgozásra, oi!

Play Fast, Be Old

Ijesztő belegondolni, hogy már a felnövés kapujában van, esetleg pár éve átlépett rajta, egy nemzedék, aminek szellemi tőkéje alapját olyan zenekarok szolgáltatták, mint az Akela, Ossian, Pokolgép. Talán 3-4 éve volt az a szellemesnek nem nagyon mondható poén, hogy ne attól féljetek, ami most történik a fiatalokkal. Attól féljetek, ha ezek a gyerekek lesznek politikusok, cégvezetők, buszsofőrök. Kicsit most tényleg félek. Azért előttük is felnőttek generációk. Például olyan korban, aminek előadói még annyi méltóságot sem voltak képesek megtartani maguknak, hogy azokat a számokat, amikkel már több évtizede hakniznak, most ne pancsolják fel a legcikibb dance alapokkal. Nem várom el Aradszky Lacitól, hogy legyen annyira kúl, és tudjon annyira vállalható zenét csinálni, mint Lemmy, de ha még pattogni akar, akkor legalább vegyen példát Tom Jones-ról.

Ezért is tragikus itt Közép-európában felnőni, mert amíg a nyugati világban számtalan példa van 40 felett elkezdett teljesen vállalható életművekre, itt a legtöbbje szerez valami állást, meg egy szívér koszorú betegséget, hogyha ne is tudjon egész nap otthon ülni, legalább elnézzék neki a melóban, hogy a Mokkát végig nézi, így feltöltődve Liptai Klaudia mind a 100 kiló szexualitásával egy kicsit vidámabb a villamosozás.

Na ezek az emberek inkább ne is hallgassák meg a Double Negative nagylemezét, mert az érkoszorú betegség lesz a legkisebb sajnálni valójuk.
Persze faszság egy tisztességes tónyi nagyságú országot hasonlítani olyan helyekhez, ahol még egy fogyatékos is közel kerülhet nukleáris rakétákat indító gombokhoz. De a magyar punk simán mutatott fel olyan dolgokat a nyolcvanas években, ami csak egy hajszálnyira maradt el mára legendássá nőtt társaitól. Ehhez képest azok a zenészek, akik már akkor és még most is tevékenykednek, egy pár üde színfolttól eltekintve, mind csak szomorúbbá teszik az embert. Pedig igenis el lehet kerülni, hogy egy 40 körüli embert szomorú legyen a színpadon látni.

Legjobb példa erre a Double Negative, akik 2 felejthető demó után az év egyik legjobb lemezét hozták össze. A legfiatalabb tagjuk kb. 35 éves, a többiek mind 40 felett, mégis tudnak annyira mániákusak lenni, mint egy kanos kissrác, ha pina közelébe jut. Talán csak az énekes enyhén rekedtes hangja ejthet gondolkozóba, hogy lehet nem azért olyan dühös, mert nincs kivel elmennie a szalagavató bálba.
Azt a zenét játsszák, amin felnőttek és - bár a tagok háttere ismeretének hiányában nem tudom egészen biztosra mondani – mindig is játszottak. Mégsem szól rutinból, tud annyira friss lenni, mint azok, akik 3 éve vettek először a kezükbe gitárt és van annyira tapasztalt, hogy felesleges részek ne türemkedjenek ki minden számból. Néha azért becsúszik egy kis üresjárat és senki se várjon többet egy fasza punk lemeznél.

Pár napja azt mondták nekem, hogy mindent utálok és semmi sem érdekel. Ez persze nem igaz. A punk zenét mindig is szerettem, viszont sosem érdekelt kik játszották (kivéve ha keresztények, de ez annyira nyilvánvaló). A -/- átlagéletkora viszont igazán elgondolkodtató, hogy akkor most hogyan kéne felnőni, és milyen alapokkal.

Double Negative - The Wonderful and Frightening World of Double Negative

Brutal Knights - Feast On Shame

Akármennyire is hiszi magát az ember nonkonformistának vagy szabad gondolkozónak, csak a hülyék tagadják le, hogy vannak divathullámok, amiknek ellen lehet állni. A zenében ez inkább olyan, hogy mindig más szegmensére terelődik a figyelem. Olyan egykét éve volt az európai zenekarok - hát hülyeség lenne azt mondani, hogy visszatérése, mert igazán a skandináv old school hullámnak sem volt ekkora hájpja - térhódítása. Mint minden divathullám ez is elkezdett kikopni, de mivel Amerika egyre jobban kezdett unalomba fulladni - a nagyobb (értsd: ismertebb) kiadós, nagyobb bandák vagy feloszlottak, vagy érdektelenné váltak - így elkezdett terelődni a figyelem az eddig háttérbe szorult, sok tekintetben kisebb zenekarokra. A 80-as évek elejének hangzására, Kislemezekre, DIY-ra. Amikről lassan kiderült, hogy a Kanadaiak igazán jók benne.

A kanadai punk színtér eddig nagyon kevés olyan zenekart termelt ki, akiket tényleg emlegetni szoktak. Ott a DOA, NoMeansNo, Prophagandi, talán még az I Spy, de az már inkább obskurus. Most biztos fel lehetne sorolni még sok zenekart, akik alapok, meg „mennyire nem tudok semmit, hogy kihagyom őket”, de aki kicsit is józanul gondolkozik annak egyet, kell értenie velem abban, hogy nagyon nagy pangás volt ott. Legalábbis abból ítélve, amit a külvilágnak lekommunikáltak.

Amikor meg senki sem számított rá, az igen szűkös keret akkor utánpótlást kapott, hogy mostanra, Kanada punk nagyhatalommá nőtte ki magát, az előtt csak pillanatokkal megszerzett Indie nagyhatalmúsága mellé. Nem tudom igazán milyen szociológiai folyamatnak kell lejátszódnia egy országban, hogy a benne lakó fiatalok kreatívvá váljanak. Lehet semmilyennek. De azért mégis reménykedem benne, hogy létezik ilyen indikátor és egyszer Magyarországon is működésbe lép.

Akiket majd évek múlva is emlegetni fognak, már sok helyen és jó sokan kitárgyalták. Csak egy zenekart hiányoltam a piedesztáról és őket tényleg kár lenne engedni, hogy a szezonális zenekarok homályába vesszenek.Ha a Brutal Knights szóba kerül a szokásos stílust leíró sablonok mellé mindig, beillesztik azt a kis plusz adalékot, hogy az énekes stand-up komikus főállásban. Ez annyiban meghatározó, hogy az idióta név mellett, idióta számcímek és nem halálosan komoly szövegek szerepelnek. Nem érezhető akkora elkeseredettség, mint ami az ilyen zenék hátterében szokott megbújni, de van annyi tudatosság benne, mint a profi komikusokban. Így véletlenül sem csúszik át kellemetlen debilkedésbe, és próbálják a vicceket célba irányítani, hogy ahova becsapódnak ott mosolygás után kicsit még forogjanak a hallgatók fejében.
Az előző lemezekhez képest a zene sokkal jobban egyben van, a dalok változatosak, de mindnek megvan egy Brutal Knights-os íze. Ezért vagy az egész lemezt szereti az ember vagy egy számot sem. aki nem hülye az az egészet. Különben is gyorsan vége van. De külön számokat nagyon nehéz kiemelni. Igazságosabb lenne csak részeket, annyira egybenyúlnak a dalok. Zenéjük továbbra is olyan dallamos alapokra van helyezve, amilyen zenekarok egykoron a Ramones-ból táplálkoztak, de nem csak koncerten játszottak gyorsan. Annyira nem suttyó, mint a Fear, de a Chronic Sick mellett talán Lee Ving-ék lehetnek egy támpont. Vagy valahol félúton a Black Flag és a Buzzcocks között. Ha például Greg Ginn nem őrül be annyira és Pete Shelly meg nem jön rá, hogy a lózerségével még talán több nőt is meg tud dugni, ha rájátszik és nem pattog miatta.

Az biztos, hogy a Brutal Knights sosem lesz egy Fucked Up, de még a kisöccse sem. Viszont megérdemelten lettek kiemelve egy amúgy is felkapott színtérről. Aki nem hallgatja az istennel van!http://www.myspace.com/brutalknights

the war's not over

a felfedezés Fogtündér érdeme.

The Darjeeling Limited

hogy mit várok jobban, mint az új Paint It Black és Cloak/Dagger nagylemezt?
hát ezt:

Fluff Fest 2007

Hogy milyen érzés egy punk fesztiválon lenni, ráadásul külföldön? Igazából fogalmam sincs róla! Még ha ezt a hozzám közel álló jelzőt is biggyesztik valami elé, akkor sem tudom magam belebolondítani olyanokba, mint a fesztiválérzés. Nekem itt csak koncertek vannak kicsit több emberrel, mint általában, és jóval több porral mint általában. Najó most volt olcsó és jó sör, meg lehetetlen alvási kísérletek.

Pedig a Fluff Fest, legalábbis magyarországi körökben, mindig is valami különleges dolognak számított. Kábé, mint a sziget fesztivál, „akármi lesz mi kimegyünk!”. Gondolom az ilyen felszólalások mögött mindig a fesztiválérzés, dominál, amit az is alátámaszt, hogy a tényleges program előtt vagdalkoznak az emberek ilyen kijelentésekkel. Idén én is visszatérőként mentem, tavaly csak 1 zenekar érdekelt, 2007-ben viszont az eddigi legérdekesebb zenei programmal készültek, így most mind a 3 nap beszámolóját olvashatjátok.

Mint mindig most is inkább csak ledarálom a zenekarokat, arról nem nagyon akarok értekezni, hogy ki mutogatta az ernyedt péniszét reggel, kiről milyen fetisizmusa derült ki, hogyan akartak minket levenni pénzzel katolikus orvosok Pilzenben, és hogy milyen furcsa emberek léteznek Prágában. Azért egy kis sztorizgatás lesz, most fehér szöveg nélkül, de még mindig, ezután a 3 nap után sem hiszek a fesztivál hangulatban. A sok sör megadatta nekem azt a képességet, hogy teljesen el tudjak izolálódni mindentől, ami nem érdekelt, ha pedig ez nem jött be, bele temettem a fejem a temérdek disztro kínálatába. Azért respekt azoknak a cseheknek, akik Oi Polloi előtt előttem álltak, és húzóra nyomták a hugymeleg 80fokos abszintot.



1. nap

Egy fesztiválon tényleg csak azok nézik végig a programot, akiknek annyi fantáziájuk sincs, hogy sétálni menjenek vagy igyanak. Ráadásul a Fluff Fest mellett egy strand is működik ami nevetségesen olcsó, és döbbenetesen sok jó nő sütteti magát a partján. Így azt senki se várja tőlem, hogy a 4-5-6 óra előtti zenekarokról, valami a fellépésükkel kapcsolatosat is tudjak mondani.

A The Plague Mass-ből azt hiszem elcsíphettem az utolsó 2 számot, de az is lehet hogy teljesen mások játszottak, mert nem volt szokatlan a sorrend teljes feje tetejére állítása. Az ilyen zenekarokról írtam már sokszor sok helyen. A lényeg talán annyi, hogy semmi újító nincs abban, hogy összevissza játszanak mindenféle elbaszott hangokat, úgy hogy az élvezhetetlen. Az ég nem fog megnyílni, ők sem csinálnak semmi újat, és még élvezhetetlen is. Tényleg az! Az ilyen zenéket csak azok értsék meg akiket megerőszakolt az apjuk.
(2/10)

Ahogyan logikus lenne az, hogy egyes nők engedjék, hogy néha megfogdossam őket, ugyan úgy logikus az is, hogy létezik az FC Five. Ha még mi magyarok is eltudunk küldeni legalább 1 zenekart egy Nightliner turnéra, akkor majd pont egy olyan erős felvevő piac, mint a Japán nem tud majd valamit reprezentálni? A zene teljesen klisés, sajnos semmitmondóan, de az emberek úgy látszik kajálják. Ha más nem, azért mert japánok. Pedig sokkal jobb dolgok is származnak onnan, de erről ő sokkal többet tudna nektek mondani. Azért legalább nem fekszenek bele a logikus sikerbe, küzdenek végig. Ugrálnak, futkároznak, látszik, hogy lelkesedéssel játszanak, próbálnak kommunikálni a közönséggel, csak az arigatto-n meg a „nagyon jók vagytok, örülünk, hogy itt lehetünk-ön” túl nem nagyon jutnak. De ennyire semmilyen zenét akármilyen lelkesen lehet játszani, akkor is csak beleütközik a jelentéktelenség falába, mi meg csak az azon átszűrődő unalmas duruzsolást halljuk.
(4/10)

Tavaly távozáskor csak egyetlen szívfájdalmam volt. Hogy nem láthattam a Ritual-t, amiről azt hallottam, hogy olyanok, mint az Unbroken. Amikor belehallgattam 2-3 számba az interneten fellelhető e célt szolgáló oldalakon, akkor még tetszett is. Aztán mintha a tavalyi fellépésük után megindult volna velük a szekér. Annyira, hogy idén a 3. napon már én is gondolkodóba estem, hogy kéne vennem tőlük egy pólót, mert nem akarom magam ennyire kívül állónak érezni. Viszont ez a koncert az egész fesztivál egyik legnagyobb csalódása volt, és nem csak zenei téren, hanem úgy mindent beleértve. Mintha valaki berakott volna egy Hope Conspiracy lemezt, amire kicsit más szöveget énekeltek. Tudom, hogy butaság lenne valami újat várni, de ennyire nyilvánvalónak sem kéne lenni. Ráadásul úgy, hogy még dög sem volt benne. Legalábbis én nem nagyon akartam felnézni a lengő lábam, és egy fél pohár söröm látványából. Csak behajolva csóváltam a fejem. EGÉSZ EURÓPA HÜLYE.
(3,5/10)

A Justice volt aznap az egyetlen zenekar, ami nem csak, hogy érdekelt, de még szeretem is őket. Erre elmaradtak.
(?/10)

Final Fight-nál aztán megkezdődött az intro-libasorba felvonulás a színpadra. Jó tényleg adni kell a megjelenésre is, de nekem ez kicsit sok. Azt sem szoktam érteni mit csinál az énekes addig amíg a zenekar el nem kezd játszani. Legalább Lemmy-ről kiderült, hogy az utolsó pillanatig a 2. világháború elbaszásáról olvas, de mit csinálhat mindenki más? Yogáznak? Különben a Final Fight-ból is nagyjából ennyi maradt meg, pedig őket még ténylegesen néztem is. Nem volt rossz, agresszív hardcore, ha jól emlékszem nagyobb belassulások, vagy kiállások nélkül. Végig pumpáltak, de egy ekkora színpadon az ilyenek nem ütnek, még úgy is hogyha meg van az a képességünk, hogy elvonatkoztassunk a fesztiváltól, és csak a koncertet nézzük. Vissza a pincékbe!
(4,5/10)

Maroonnal folytatódott az introval támogatott bevonulás, meg az emberek megvezetése. Valakinek tényleg elő kéne kerítenie a felelőst, aki hagyja, hogy ezek 9 éve riogassák az embereket. Lelket megterhelőbb volt végigszenvedni, és látni, hogy ez tényleg tetszik egyes embereknek, mint a kisgyerek látványa, aki elejtette a fagyiját a helyi közért előtt, és zokogni kezdett.
(0/10)

108 azok közé a nem kevés zenekar közé tartozott, akik érdekeltek, főleg mert még sosem vagy nagyon kevés dolgot hallottam tőlük. Bár egyszer itthon végig hallgattam egy régi anyagukat, nem sokra emlékeztem. Még előzőnap oda úton betettem az új lemezt mire számítsak, és az is elég korrekt volt. De nem tudtam felül emelkedni azon, hogy ezek Krisnások, akik tényleg még a keresztény-sátánista tengelynél is hülyébbek. Főleg, hogy ezek nyugati civilizációból származó emberek, akik ha vallásoskodni akarnak, akkor higgyenek istenben, de ne 6kezű nőkben, meg a faszom tudja milyen cifra baromságokban. Az is eléggé betette a kulcsot, amikor a gitárost tógában láttuk flangálni. A koncert is vele kezdődött és végülis róla is szólt. Az jópofa egybeesés, hogy pont az indulás előtt láttam egy filmet, amiben Prince harcolt a gonosz Morris Day-el. Hálás is vagyok az HBO-nak, hogy leadta, így legalább rá tudtam jönni kit vett le aznap este Vic DiCara. Komolyan, 2007ben ő a hardcore Prince-e. Brékelés, meg földbaszás helyett ő pörög a gitárjával, dobálja azt, nem is érteni hogyan lehet élvezetes az a káosz és zaj amit kifacsar abból a hangszerből, de teljesen hihető. Egy gitárfejet és egy kábelt kinyírt, és ha ez az utolsó európai koncertjük lett volna, egész biztos, hogy a gitárt is ripityára töri. Hihetetlen volt, de elvitte az egész zenekart a hátán - még annak ellenére is, hogy a többiek ugyan úgy kitettek magukért, a torzított majd fölre lebaszott basszussal, Rob Fish elszálló cipőjével - és a fesztivál legjobb koncertjét adták. Sőt még vicces is volt. És a koncert végére már az öltözete is olyan nyilvánvaló lett.
(10/10)

2.nap

Annak ellenére, hogy a második napot fekete lyuknak tartottam, amikor jobban végig néztem a programot, egy csomó érdekes zenekart találtam benne. Meg úgy összességében is ez volt a legjobb nap. Csak a strandolást sajnálom, hogy kihagytuk. Meg hogy a sok Pivo-tól kicsit most bekavarodtam.

No Trigger volt az első zenekar, akit aznap láttam. És itt gondoltam először, hogy a szervezők azért érthetnek valamihez. Olyan üdítő hatással voltak, mint egy fárasztó, napon töltött gyaloglás után leülni az árnyékba és inni valami hideget, hűsítőt. Pedig az előttük lévő zenekarokat nem is kellett végig szenvednem. Mégis tök lelkes lettem tőle. Valahol a Kid Dynamite és a Lifetime között mozogtak. Nem volt annyira kemény de annyira lötyi se. Viszont végre nem valami agyatlan Mosh metál, vagy álátszellemült káosz, hanem olyan, amire mosolyra torzult arccal lehet bólogatni. Így még a fenekeket is jobb volt stírölni.
(6/10)

Set Your Goals aztán még kicsit rápakolt a jó hangulatra. Ők különben is együtt vannak turnén, amivel akkor kicsit bizarrnak hatott szembesülni, mintha a vidám punk zene hozta volna őket össze. A nevükből eléggé adódik, hogy itt leginkább a CIV féle vidámság dominál, az előbbi zenekarhoz képest sokkal fogósabb részekkel. Nem tudom miért, de a felcuccolást még a színpad mellől néztem, és végig bizakodtam benne, hogy csak a roadok vannak a színpadon nem a zenekar. Aztán amikor jobban belegondoltam, nincs is abban semmi, hogy még nálam is bénább emberek csinálnak egy zenekart. A kiállásuk teljesen rendben volt. Mégsem azzal fenyegetőztek, hogy lezúzzák az ellenséget, hanem inkább a pozitív üzenetre fektették a hangsúlyt. Még a 2 énekes sem volt béna. Tényleg örülök, hogy láthattam őket.
(7/10)

Pár órával a koncert előtt vettem csak észre, hogy lesz Victims is, és ezt mégiscsak meg kellett néznem, ha másért nem hát azért, hogy beszámolhassak róluk az epikus crust itthoni egyik általam legjobban kedvelt rajongójának. Azért majd kamuznom is kell, mert csak a koncert elejére emlékszem, hogy ott voltam. És igaza volt annak, aki megjegyezte mellettem, hogy ezeket talán lemezen jobb hallgatni. Annyiban pontosítanék, hogy kislemezen. Megvolt minden, ami a crusthoz kell, látszott rajtuk, hogy tényleg elfáradnának, ha egy számban több mint 6 mondta lenne, és farmer dzsekit is felvettek. Jó kis vérfrissítés egy kicsit szakadtabb punk zenekar, ilyen vegan metál főütőerű fesztiválon, csak a crust zene engem untat.
(5,8/10)

Ha nem is annyira szándékosan, de a To Kill-t nem néztem meg. Nem is nagyon emlékszem, hogy az ő kezdésük és a Victims közben hol voltam és mit csináltam. De engem a Mosh To Kill pólók nem indítanak be, az meg kurva gyanús, hogy ezek a második koncertjüket már Amerikában adták.
Inkább a 3 fő hobbimnak hódoltam így 1 órában. Vettem egy sört és megrohantam a disztrókat. Sekélyes életemben nagy élmény színes lemezborítókat nézegetni, csak úgy találomra kihúzni valamit, amiről eszembe jutnak dolgok, vagy lapozgatás közben gondolni valamire, ami egyszer csak a kezembe billen. Én mindig aszerint vásárolok ilyenkor, hogy ha valami ritkaság kerül a kezembe – nyilvánvaló lemezeket bárhol és bármikor lehet venni - , vagy elfog az az érthetetlen érzés, hogy ez hiába nem igazán fontos lemez, de nekem meg kell vennem. Esetleg ha valami számot még itthon úgy éreztem, jó lenne feltenni és lemezjátszón meghallgatni (ilyen komolyan van, amikor először hallottam bakeliten a Where Is My Mind?-ot hiába hallottam előtte milliószor, új volt). Meg különben is hogy az élet ne legyen olyan elviselhetetlenül szar, mindig eljön az embereknél egy pillanat, amikor úgy érzik, most igazán megérdemlik, hogy megajándékozzák magukat. Azt, hogy mit és miért vettem meg, most azért nem mondom el, mert akkor a két valamelyik skandináv országból jött lánynak, akikkel a fesztivál előtt futottam össze, nem mondtam volna semmi olyat amit csak ők hallottak. Különben ez a 3. hobbim. Azt mondták ők az egész északi rész két egyedüli sötét hajú lányai, és amikor megtudták, hogy jelenleg nem tudom hova lerakni a lemezeimet, felajánlották, hogy hozzájuk is betehetem. Meg azt is, hogy elkísérhetem őket a sátrukhoz, ahol felvesznek valami pulcsit, de túl klasszak voltak, és szerintem leszbikusok. Ha ott hagyom a lemezeim, akkor tuti széttörték volna őket a leszbikus szeretkezésük után, ha valójában nem is, én úgy éreztem volna – annál meg nincs rosszabb amikor rossz emlékek kötődnek jó lemezekhez -, és abban sem hitte, hogy majd bevesznek valami vad szexuális játékba, aztán fölöslegesen meg minek izgassam magam? Inkább visszamentem a fesztiválra és ittam pár sört.

A fesztivál legnagyobb buliját a fesztiválozók részére, tuti a Vitamin X nyomta. Itt is kicsit képzavarban vagyok. Az elejét biztos láttam. Amikor valaki azzal indított, hogy egy kerekes kukába bújva került a tömeg tetejére. Aztán végig konfetti zápor, gumimatracokkal ugrálás, végre egy gitártörés. Elég durva, hogy őket pesten kb 60 ember nézte meg (persze én sem voltam ott). A közepén elkavarodtam valahova, állítólag akkor játszottak egy Black Flag-et, amikor visszaértem akkor pedig a Minor Threatet játszottak a Minor Threat-től. Ha már sok ember és nagy színpad, akkor ilyennek kell lennie egy koncertnek, amit punknak lehet nevezni. Megjegyzem, nekem kicsit fárasztó a trash core hosszú időn keresztül.
(8/10)

Emlékeztek még az utolsó Kaospilot koncertre Budapesten? Nem? Pándi Balázs szervezte, a próbatermükbe, kb. 30 embernek (lehet több, lehet kevesebb, nem voltam ott, és különben is szar tömeg becslő vagyok). Most akkor el lehet gondolkozni, hogy mi vagyunk a hülyék, vagy azok akik őket rakták a főzenekarnak? Szerintem azok akik őket rakták a főzenekarnak.
(3/10)

ehhez a naphoz még tartozik egy szörnyű étel, amitől komolyan elszomorodtam olyan nyomorult íze volt. Aztán a YMCA-re felvidultam este a diszkóban, meg amikor már nem is kellett figyelni a zenekarokat, még többet ittam.

3.Nap

Reggel elcsodálkoztam, hogy utolsó nap van, és a rossz szájízemen kívül semmi bajom. Élek jól vagyok, és annyira nem is érzem megtépázottnak magam. Nem hiába, a rock and roll konzervál.
Kicsit éltünk jobbra balra, aztán megint jött a darálás.

Afterbirth-ből szinte semmit nem láttam. Ha mégis akkor sem emlékszem sokra. Talán arra, hogy valaki mondta, hogy skótok. Gondolom az Oi Polloi hozta őket magával.
(?/10)

La Quiete koncertjének is csak az a mozzanat rögzült a középtávú memóriámban, hogy az énekes olyan lelkesen kezdett, hogy el is zakózott egy kontrol ládán. Legalább bele élték magukat, különben ők is az avantgárd punk vonalba tartoztak, tudjátok ami néha váltotta a mosh metált.
(3/10)

3.alkalmam volt, hogy megnézzem az Animosity-t, és most először éltem vele 2 szám erejéig. Ha a Cannibal Corpse se tetszik akkor mit szóljak a szefós gyerekéhez?
(1/10)

hű az utánuk jövő Louise Cyphre igazán vicces volt. Amíg csak szerelgették a cuccokat, addig szemüvegem híján csak az énekest szúrtam ki, aki onnan ahol álltam, és olyan vizuális képességekkel amikkel én rendelkeztem eléggé a rockos youthcrew vonalat képviselte. Mivel a zsinórdugdosás egyáltalán nem érdekelt annyira, mint a fájós lábam pihentetése, ezért ledöglöttem a főbe. 5 perc után viszont fel kellett állnom, mert nagyon nem értettem, hogy most akkor ezek nagyon szarul játsszák a Bold-ot vagy csak az énekes, lóg ki a sorból. Érdektelen káosz volt. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy az énekes csak azt üvöltötte a mikrofonba 10 számon keresztül, hogy „C’mon C’mon C’mon” biztos neki is tetszett az a Von Bondies szám.
(2/10)

X éve a Freeportban nagyon jó volt az Oi Polloi koncert. Emlékszem csináltak táblákat, Orbán Viktorosat (pedig akkor már Megyó volt a fejes), horogkereszteset, fuck you-sat, T.H.C-sat. Aztán néhányat elégettek néhányat meg csak felmutattak. Itatták őket, sőt amikor egy gyerek nehezményezte, hogy az OV tábla mellett miért nincs Medgyessy-s, valaki elkezdte verni, hogy ő miért fasiszta?! Örültem is, hogy újra láthatom őket, meg szerintem klassz egy ilyen fesztiválra berakni őket. Az is vicces volt amikor a Budapest Mosh Crew kiakadt rájuk. Jó dolog, ha valakinek van mondani valója, és az még jobb, ha nem szárazon, hanem vicces formában tárja azt az emberek elé. Viszont a klisés mondanivaló, a régi viccekkel nem az igazi. Sőt pont olyan, mint amilyen az Oi Polloi frontemberének a megjelenése. Liberális karrier tanácsadó, aki jót akar csak egy kicsit idétlen, de ettől vicces. Mindezek ellenére jó koncert volt. Ha nem is hiszem, hogy sokat érne elmondani egy punk fesztiválon, hogy ne legyetek nácik, meg szar a kormány, azért jól szórakoztam.
(7/10)

1 hét alatt most láttam harmadszorra a Rise And Fall-t, és ahányszor néztem őket mindig le voltam döbbenve, hogy ez mennyire kemény. Annyi dög és energia van bennük. Pedig én nem igazán bírom az ilyen zenét, de ez olyan kegyetlen és mégis annyira rock and roll, hogy kénytelen vagyok nekik én is meghajolni. Sok zenekarnál számít az, hogy honnan jöttek, mennyire nyomják őket, és annyira nem is indokolt a sikerük. A Rise And Fall kurvára megérdemli, hogy előttük heverjen a világ.
(10/10)

Zero Mentality, mintha Maroon kisöccse lett volna. Én viszont már csak Lily Allen 3. mellbimbójára tudtam gondolni. Vettem még 2 kislemezt, megittam az utolsó vásárolt söröm, kicsit üldögéltem a fűben. Örültem, hogy annyira nem hallom jól a kőműves rockot.
(0/10)

These Arms Are Snakes-t itthon féltem meghallgatni. Jade Tree zenekar és ez nagyon megzavart. Nem tudtam, hogy ilyen lelkisérült Indie Rock /Post Hardcore/ vagy from ashes rise szerű epikus crust. Valahol egyik sem, talán egy kicsit Post hardcore. De leginkább a Swiz-es zajos rock lassú hardcore-ral keverve az ami rájuk illene. Vagy ememlíthettem volna őket itt is. Már mindenki indulni akart, megnéztünk még 2 számot aztán elindultunk.
(6/10)

Converge-et meg zsinórban harmadszorra sem néztem meg. Kevés bennük a hey ho let’s go.
(?/10)

itthon:
nem bánok semmit, amit tettem csak azt, amit nem tettem meg. Leginkább, hogy ott hagytam a Pretty Girls Make Graves Speakers Push The Air kislemezt, amin a világ egyik legjobb száma van a zenehallgatásról és ha meglátják a kezemben a skandináv lányok tuti berángattak volna a sátrukba. És azt is sajnálom, hogy lebarnult az arcom. Sápadtan jobban tetszem magamnak.Kurva anyját azoknak akik azt a szart főzték amit 2.nap éjjel ettem, és sosem keféljetek crust csajokkal, mert utána kurvára viszketni fog…mindenütt.

circle pits will definitely change the world

2007 július 9-én nem voltam beteg!

A bátyám és köztem sosem volt szoros kötelék. Emlékszem egyszer elesett azért, hogy egy poénomnak legyen csattanója, de ennél többet én sem vártam el tőle, és ő sem tett. 9 év mégis csak 9 év, én nem hibáztatom. A maga társaságában biztos vicces, és amikor haza hozta a komolyabb barátnőit azok is mindig tudták, hogy miket csinálok szóval lehet valahol engem is érdekesnek talált. De örülök, hogy nem aggódunk egymásért. Például ma sem, amikor miután felkeltem és a reggeli utáni kovájgásom a tapéta lehányásába torkollott – ez akár mennyire is hangzik rock and roll-nak, nem igazán az. Olyan vizet ittam, ami nem ivóvíz volt, a gyomrom meg nem volt elég medve ahhoz, hogy ezt megeméssze. -, szóval azután nem aggódott értem. Elhitte, hogy van bennem akaraterő, és valahogy átérezte, hogy a mai nap fontos. Persze hogy az, mert ma játszik a Strike Anywhere tőlünk 30 percre. Az sem számított, hogy 2 nappal ezelőtt láttam a Nofx-et, ami zseniális volt, és egyben először voltam külföldön koncert miatt. De a Nofx régebben volt a kedvenc zenekarom. Most meg a Strike Anywhere az. Amiben nem értettem hogyan, de sikerült keverni a punkot, amit szeretek, a hardcore-ral, amitől kicsit távol álltam eddig. De eljött a nagy nap, és engem az sem érdekelt, hogy alig álltam a lábamon, különben is, milyen klassz lehet elájulni?! A lányok elkezdenek sikítozni, meg az ilyen ájulós balfaszokat mindig megtapsolták mindenütt.

Először voltam a Süss Fel Napban. Nem rossz hely, de egy kicsit kicsi a koncertterme, mondjuk úgysem voltunk valami sokan, éppen annyian, hogy megtöltsünk azt a lyukat. Ja és a MI alatt a klasszikus mit értem, tudjátok aminek egyébként lennie kell.

A Hátsó Szándékot ezen a nyáron már rengetegszer láttam. Pár hete a Prophagadni előtt is. Ők mindig jók. De tényleg.
Az osztrák zenekar sem volt annyira rossz, de nem igazán értettem, meg már vártam a Strike Anywhere-t, főleg mert beteg voltam, és akár mennyire hangzik jól egy elájulás, azért nem az a legjobb, ha a kedvenc zenekarod koncertje alatt történik.

Aztán végül jöttek ők. Annyira nem emlékszem sok dologra. Csak arra, hogy egy 3szor akkora terem, mint a szobám, teli volt emberekkel, akik ugyan azt üvöltötték. Mindenütt lógott valaki, a terem szélére szerelt pohártartókról lőtték ki magukat, az erre fogékonyak. A zenekar pont annyira volt kitéve a táncnak, mint a közönség bármelyik tagja. Én meg az ájulás szélén voltam, de nem érdekelt, mert része akartam lenni ennek a masszának. Az sem érdekelt, hogy holnap korán kellett kelni, mert első tanítási nap volt, csak károgtam azokat a sorokat, amikkel ha nem is értettem egyet teljesen, éreztem bennük az indulatot, ami bennem is volt, mert hát bassza meg 15 éves vagyok.! Majdnem minden szám elhangzott, amit hallani akartam, de ráadásra esély sem volt, mert az énekes meghatódott arccal kiment a teremből. Viszont az emberek ahelyett, hogy néztek volna maguk elé, csináltak egy olyan kicsi a rakást, ami akkor akkorának tűnt, mintha nem láttam még volna nagyobbat.

Ha Vonnegutnak igaza van akkor jó. Ha nincs, akkor sose akarj elmenni egy Strike Anywhere koncertre 2007-ben. Az egy dolog, hogy nem tudták megismételni a kezdeti lemezeket. Nem, nem kommercionálisak, vagy poposak lettek, ezt egy Zombies rajongónak hülyeség lenne kifogásolnia. Egyszerűen nem írnak jó számokat. De nem ez a baj. A zenekar kitette magért, mondjuk ilyen közönséggel bunkóság lenne, nem ezt tenni. A baj az, amikor egy zenekarhoz rossz emlékek kötődnek. És ahhoz nem kellett ott lenni a 2002-es koncerten, hogy valaki ne akarjon felmenni és hastáncolni a színpadon. Úgy hogy abban semmi indulta, sokkal inkább fesztiválokon szocializálódott prosztó maga mutogatás legyen. Ez a zenekar nem arról szólt, amikor utoljára láttam őket. Akkor sokkal jobb helyet sem tudtam volna elképzelni nekik, mint egy kis pincét valahol a belvárosban, ahova azok mennek le akik amikor üvöltenek a minden napi szívatásukat teszik bele, nem mutogatnak a közönségnek, hogy „kapjatok el bazze”. Nekem semmi bajom azzal, ha ki is nőtték azokat a klubokat, nekem azzal van bajom, hogy az utolsó két lemez gyenge és érdektelen, a közönség meg valami mutáns izé lett, ami még azt is be akarja feketíteni, ami abban a nagyon kis teremben történt.

A Change Is A Sound a 2000-es évek egyik gyöngyszeme a punk/hardcore-ban. Az első magyarországi Strike Anywhere koncert lehet újra egy tető alá hozta a punkokat és a hardcore-okat. És a süss fel napos Strike Anywhere koncert az egyik legjobb koncert volt, amin valaha ott voltam. De a mai nap csak arra volt jó, hogy találkozzak a nagy százalékának azokkal, akiket bírok, mellesleg mind kimenekültünk a koncert teremből, még a felénél és először szomorú arccal, majd felejtetve a pár perce történteket, elkezdtünk vidámabb témákba fogni. Sajnálom ezt a zenekart. Egy kicsit magamat is. De legfőképp azokat, akiknek a kielégülést az jelenti, ha dobálják magukat egy pódiumon értelmetlenül sokáig, ahol elvileg maximum 2 másodpercet kéne lenniük.

lehet inkább cat powert kellett volna hallgatni, itthon a csajommal.

I am Lemmy

itt a nyár, ki lehet feküdni a vízpartra, és ha már unjuk a strandolók esztétikusabb részeinek a bámulását, meg a pancsolást, lehet olvasni. nem rég jött ki magyar nyelven Lemmy könyve a Fehércsíkláz, amit már sok embernek ajánlottam, és ígérem most fogom utoljára. zseniális az egész, nagyon olvastatja magát és sehol sincs benne semmi kesergős bénáság ami a Get In The Van végét úgy hazavágta, vagy felesleges agyalás jelentéktelen dolgokon. sosem voltam egy nagy Motorhead rajongó, de a könyv elolvasása után elővettem pár lemezt, és így a háttér sztorikkal igazán más meghallgatni őket. na mindegy ez nem egy könyvblog, aki nem hülye és ismer pár betűt az vegye meg az alexandrában vagy az underground könyvesboltban.

Lemmy Kilmister - Jannis garza: Fehércsíkláz (Cartaphilus) 3500 FT

ui.: a könyv hátoldalán ígérik, hogy meg fog itthon jelenni a fentebb említett Get In The Van Henry Rollins-tól, aminek ha a vége béna is, de az eleje zseniális.

Boys From Norway

Nincs sok felmutatni való az életemben. Így én nem olyanokra szoktam, rádöbbeni, hogy „bassza meg, haza megyek ott az autóm, a hifi cucc, meg a csajom, aki biztos valami vacsorával vár…hogy én milyen szerencsés vagyok!”. Ha így elmerengek mindig csak az ugrik be, hogy azért milyen jó koncerteken voltam.

Ha Turbonegro-t akarok hallgatni, mindig a koncertlemezt teszem fel. Ennek az egyszerűbb magyarázata az, hogy Hank Von Helvetenek élőben sokkal jobb hangja van. Karcosabb, és nem akar annyira Joey Ramone lenni, mint lemezen. A kacifántosabb magyarázat pedig az, hogy a Turbonegro egy igazi koncert zenekar. És a death-punk egy steril stúdióban csak olyan, mint egy láncra vert véreb. Valameddig biztos veszélyes, de tudod, hogy nem tudja elharapni a torkod, ha kicsit is távol állsz tőle. Koncerten viszont még a gyengébb, kései Turbonegro számok is tudnak ütni. ( Például nekem a koncert hatására lett életfilozófiám a „ha mindenki utál nincs semmi vesztenivalód”. És még léggitároztam is, pedig azt mindig is köcsögségnek tartottam mások előtt és beleéléssel csinálni.) Ezért leginkább az új lemezek csak azt a célt szolgálják, hogy otthon előre kapj egy képet milyen lesz, és tudj majd együtt énekelni, ha élőben hallod a számokat, úgy ahogy hallani kell őket. Aztán ki tudja, lehet valójában, mégsem olyan jók azok a dalok, csak olyan ez, mint amikor egy csaj igazából a képedbe nyomja a melleit, amik fényképen lehet nem mutatnának jól, de ha már az orrod hegyénél vannak akkor miért ne?!

Mivel egy ideig nem lesz itthon Turbonegro koncert, és Wiesenbe nem megyek ki, érdektelenné váltak a Darkness Forever! utáni dolgaik. Azt sem tudtam, hogy ezt az új lemezt egyáltalán tervezték felvenni, de amikor már a második embertől is azt olvastam, hogy végre megint jót csináltak, úgy gondoltam akkor adok neki egy esélyt, ha úgyis annyi időm van.

Tényleg jó, az előzőeknél rosszabbat azért nem írnak, és abból hogy foglalkoznak vele mindenfele – például itt is -, látszik hogy nem érdektelen. Eleve bizalomgerjesztő a Dead Kennedys-t idéző idegborzoló intro szerű szöszmötölés. Aztán jön egy kis hullámvölgy, próbálna berobbanni az egész, de most nem sikerült olyan jó kezdő számot írni, mint az előzőn az All My Friends Are Dead-et. Viszont gyorsan kikecmeregnek a kátyúból és bizonyítják, itt nem csak egy jó szám van. Majdnem az összes jó, amiben még ésszel keverik a hardrock-punk-hardcore-metal összetevőket, és egyik irányba sem billennek el túlzottan. Kicsit sok a gitárbőgetés, de a Turbonegro ugyan annyira szól a pózokról, mint magáról a zenéről, ezt meg nem csak csinálni jó, hanem jól is néz, ki ha az ember látványosan adja elő. Az egyetlen sajnálatos dolog, hogy még 4-5 hallgatás után sem tudtam rájönni melyik számok a slágerek. Vannak jó refrének és jó részek, de túl egységes ahhoz, hogy egyik is kiemelkedjen, viszont annyira nem jók, hogy sláger parádéval dobálózzak. A tisztességes munka lenne talán a legjobb kifejezés rá. Meg végig az megy bennem, hogy jó-jó, de koncerten biztos jobb lenne. Talán ha választani kellene, akkor az Everybody Loves A Chubby Dude-ot x-elném meg, mert lassan, de biztosan ez lesz az én alcímem is.

Szóval visszaszerezte a becsületét a Norvég kék-osztriga bár házi zenekara. Hosszú idő óta újra írtak egy lemezt, amit élvezetes hallgatni, és jó lökés lehet ez ahhoz is, ha valaki hezitálna, hogy megnézze őket valahol a közelben.

Turbonegro - Retox

saturday's kids, teenage wasted youth

A Pop, Csajok, Satöbbiből akartam idézni, azt a részt, amikor Rob Fleming kifejti, hogy az emberi kapcsolatoknak az alapja legfőképp az, hogy milyen zenét, könyvet, filmet szeretnek. A könyv valamelyik barátom lakásában heverhet a fürdőszoba padlóján, így most ez elmarad. Viszont annyira volt jó memóriám tegnap, hogy levezettem egy lánynak, statisztikailag/logikailag (már nem emlékszem mit mondtam) mi lennénk a tökéletes pár. Szóval szerelmet vallottam egy punk koncerten.

Kicsit lehangolt voltam egész nap, így még mielőtt lementem volna a Kultiplexbe megittam pár sört. Aztán lent meg még többet, így átlagban minden zenekarból csak 1-1 számot láttam. Pedig tényleg az volt a célom, hogy végig nézem mindet.

A New Dead Project-et kezdik szeretni az emberek, néhányan énekeltek, egy pogózó pedig pont a lábam elé hullva terült ki. - Alattuk a Kulti még a feléig sem volt tele, és később is csak a nagyterem telt meg, semmi tömegnyomor. Ezek szerint olyan 2009 körül a punk teljesen érdektelen lesz? -. Viszont ez a zenekar tök jó. Még nem igazán gyilkos, mert tudom is én, lehet oldódniuk kell, kilakni a számaikat, de legalább értelmes zenét játszanak és nem valami nyilvánvaló dolgot amiről úgy is elmondhatnám a véleményem, hogy még nem hallottam belőle egy hangot sem.

A Nesze szép lassan besétált a biztonsági faktorba. Most már ha nem valami lehetetlen helyen játszanak, meg fognak jelenni rájuk emberek akik énekelnek, táncolnak, ráesnek a színpadra. Nem sajnálom tőlük, és nem is állok értetlenül az egész előtt, mert végülis amit el akarnak játszani azt el is játsszák. Csak szerintem a kevesebb néha több lenne. Hallva az új lemez dalait, kicsit olyan érzése van az embernek, hogy ő egy vizsgabiztos, akit meg akarnak győzni arról, hogy mennyire tudnak zenélni. Persze nekem szóló fóbiám van, de akkor is mindig azzal a képzavarral küzdök, hogy akkor most a Bad Religiont akarják levenni vagy az Iron Maiden-t. És vehetnének példát rólam is. Tegnap estig biztos senki sem hitte, hogy én majd nők kezét fogom fogni, miközben a szemükbe nézek és kedves dolgokat mondok. Pedig biztos bennem volt. Ahogy biztos ők is élvezik eljátszani a számaikat, csak én ezt nem látom. Mert valahogy nincs benne lendülte, erő, az amiért a koncertek vannak. Mert kit érdekel egy mellényúlás, ha látod, hogy ezek kurvára élvezik amit csinálnak. Mondom, elhiszem, hogy így van, csak én ezt nem látom.

Már nagyon izgatott voltam, hogy most látni fogom végre a Hatóságilag Tilost. Mert már az a kazetta sincs meg amit 6. nyarán kaptam és a Barackca Piros Hó után fel volt másolva pár HT szám, köztük egy, amiben valami olyan volt, hogy „a falon lóg egy tábla, kerete piros az van rajta, hogy hatóságilag tilos”. Akkoriban azt hittem, hogy a Hatóságilag Tilost olyan emberek csinálják, akik még a Barackcánál is hülyébbek. Aztán a végén meg ők kupálódtak ki jobban. Megtanultak zenélni, és ügyesebb rím párokkal foglalják össze a népszabadság aktuális vezércikkeit.
És most egy kicsit megakadtam, mert nem tudom mit láttam, mit képzeltem, mit mondtak nekem, és mit álmodtam. De ezzel nem is kell törődni, Kósa Dani is megnyugtatott, hogy egy koncertbeszámoló megírásához nem kell látni a koncertet. Azért egy számot megnéztem. Vagyis a beállást. McCheap-nek élőben is olyan irritáló a hangja, mint egy beindult törpének, aki addig rángatja a lábadat, amíg nem adsz neki valami olyat, aminek a törpék örülni tudnak.

Aztán kimentem hugyozni, visszafelé menet meg találkoztam az emberrel, akiben ha van töltet általában alvó embereket pisál le, vagy kidobatja magát helyekről. Most annyira nem volt elemében, de azért közvetve sikerült egy enyhén beborult csajt kikergetnie a kerthelységből, meg magára haragítania egy pohárszedőt. Inkább vele üldögéltem és néha megkérdeztem a kiszállingózó embereket milyen töredék információval, tudnak hozzájárulni ehhez a beszámolóhoz. Így aki nem volt jelen sajnálhatja, hogy nem hallotta a „kapuvári buzibár-t” (ami állítólag egy valós ihletésű dal ugyanis kapuváron egy klubtulaj seprűvel kikergette a zenekar tagjait miután azok meztelenül, kezdtek vonatozni – vagy valami ilyesmit mondtak nekem), meg gondolom a HT számainak a felét, mert vagy másfél órát játszottak. Vajon utána kértek ráadást, amilyen emberek voltak én simán eltudom képzelni? Ja és nem volt Anarchia, mert Bazsó nem jelent meg (szomorú fejecske).

Amikor meg már úgy éreztem ennyi nekem elég volt, még oda mentem egy lányhoz, megfogtam a kezét – ahogy Holden Caufield mondaná halálos volt fogni – a szemébe néztem, és kedves dolgokat mondtam, azt hiszem. Az a baj, hogy nem nagyon emlékszem, de nem tűnt úgy hogy gyomron akarna szúrni valamivel, ami nekem nem lenne túl jó. És én sem éreztem magam szarul. Sőt nem is értem miért nem csinálok ilyet többet. Persze akihez tegnap oda mentem valószínűleg klasszabb a legtöbb nőnél, akik Budapesten iszogatnak éjszaka, mindenféle bárban, de ilyen dolgokat kettőnél többször nem olyan jó eljátszani ugyan azzal. De akkor is kijárna nekem, hogy legalább a keserűbb Streets klipekben érezhessem magam.

Másnaposságra legjobb a pop zene.
Az Idoru gitáros, Tiboru meg ijesztő részegen.

Ez volt az én történetem.